Tegnap délután, amint posztban beszámoltam róla, a következő tüneteket észleltem magamon: borzongó, didergő, vacogó fázás, tagfájások, bizonytalan mozgás. Egyértelmű a diagnózis: a legveszélyeztetettebb korosztályból Pupu bekapta a koronát? Egy frászt! A tünetek oka nem más volt, mint hogy 21 km-t eveztem a Dabas-Sári környéki csatornákon, elég erős hajtással, és hiú emberként, aki szeret szépen lebarnulni, persze sapka nélkül, az erős napsütésben – akár enyhe fokú napszúrásom is lehetett. A tagfájásokat csak a fáradtság okozta. A bizonytalan mozgást pedig eredendő, de a tavalyelőtti balesetem óta fokozódott ügyetlenségem. Ráadásul megint a túra végén vettem észre, hogy, mivel nem érzek szomjúságot, egész idő alatt csak egy kis termosz teát ittam. Itthon a mindennapos whiskys koccintás után jó sok limonádéval bekaptam néhány Algopyrint, és helyre is jöttem, ma a frissiben természetvédelmi területté nyilvánított Táti-szigeteknél kajakoztam.
Válaszul Sanci barátom (amúgy az egészség és a biztonság hivatásos védelmezője) felhívta figyelmemet felelősségemre: mások az én példámra mutathatnak fityiszt ennek az egész dolognak, ami zajlik körülöttünk, és követhetik hozzáállásomat az élethez. Óva intek tehát mindenkit, mert gondolkodásom és életpályám eléggé extrém.
Jelszóm szerint – „Legyen minél nagyobb a túlélt veszély!” – hatvan éve űzök kockázatos sportokat. Voltam hegymászó (Magas Tátra, Alpok), rali-navigátor, bejártam kenuval Európa sok folyóját, verseny- és terepbringával az Alpok és Pireneusok legmagasabb elérhető hágóit, csúcsait, kipróbáltam a sárkányrepülést és a siklóernyőzést, 140 ezer kilométert hajtottam közhiedelem szerint balesetveszélyes fekvőbringával, motoroztam és foglalkozásomból is adódóan rengeteget autóztam mindenféle körülmények között. Sokan érdeklődtek, nem félek-e éjszaka országúton biciklizve, hogy kivasal egy kamion? Nos, én attól félek, hogy ennél kelletlenebb és hosszadalmasabb halálnem vár rám.
Egyébként azt szoktam mondogatni, hogy azért élek még, mert ezerszer volt több a szerencsém, mint az eszem! Ezt vegyétek szó szerint, gondolva arra is, hogy nem egyenletes a szerencse eloszlása a világban. Az egyiknek sok jut belőle, a másiknak kevés.
Felfogásomra jól rávilágít egy nepáli ember, aki mézet szerezni vadméh-fészkekért mászik fel óriási fákra. Amerikai újságíró megkérdi tőle: nem félsz, hogy lezuhansz és meghalsz? Mire ő: majd ha eljön a halálom ideje, akkor leesek. Ázsiai bölcsesség…
Tehát fatalista vagyok, másképp gondolok életre és elmúlásra, mint sokan, és az embernek koherenciára van szüksége életvitele, illetve életfilozófiája között. Ne végy át kész sablonokat, találd ki saját magadat!
Mégsem vakmerőség, amit csinálok, hanem kiszámított és hideg fejjel kezelt kockázat. Nekem bevált, másnak egyáltalán nem biztos, hogy beválik. Senkit sem biztatok, hogy a nyomomba lépjen, sőt kifejezetten eltanácsolom.
Ami a mostani konkrét helyzetet illeti, orvosi szakvéleménnyel megerősített és az aktuális kormányrendelet szellemének is megfelel a meggyőződésem, hogy, nekem legalábbis, helyes stratégia mindennapos természeti sportolással erősíteni testi-lelki immunitásomat. Ezt is teszem! Ugyanakkor előfordulhat, hogy egy másféle génekkel született, korábbi sorscsapások nyomait viselő, vagy nem eléggé edzett embert ideiglenesen legyengít egy nagyobb kimerülés, és ezzel már ajtót nyit a bajnak, hiszen a vírus a szervezet gyengeségét használja ki.
Milyen tanácsot adhatok másoknak? Maratoni- és ultrafutók mantráját: hallgass a testedre! Figyeld magad tudatosan, amikor egészséges, fitt vagy, vedd észre a jeleket, ha nem stimmel valami, ne erőltess semmit, törekedj testi-lelki harmóniára. Ne másokhoz igazodj, te légy saját magad mércéje! Ne az internetről vett, ezért csak egyoldalúan, felületesen megismert példákat kövess (engem legkevésbé), hanem járd a saját utadat! Rögös ösvény lesz, türelmet, erőt és sikert kívánok hozzá!