István eredetileg olyan túrát szeretett volna, amelyet senki sem tett még meg, de attraktívnak ígérkezik. Csakhogy a kitűzött időpont előtt elestem egy terepfutáson, combizom megzúzódott, kalandos-kommandós akcióra alkalmatlanná váltam, így egyszerűbb célt választottunk.
Egyszerű – relatív fogalom. A helyszínen már minden simán megy – de odajutni… Vagy elég hosszú, unalmas, monoton autózás lenne Budapestről, vagy, mint már autó nélküli embernek, BKV idehaza, IC Szegedig, egy kilométer séta az állomástól a buszmegállóig, ott fél óra ücsörgés, aztán utazás a röszkei határátlépőig, ahol már István várt kocsijával, és elvitt otthonukba. Ez az egész öt óra, de jól telt, mert olvasgattam közben, hazafelé pedig még egyszer ugyanez. Úgy érzem, megérte, mert baráti családnál szálltam meg, és új környezetben evezhettem.
Másnap kora délelőtt, negyed ötkor szálltunk vízre a város füves-homokos strandjánál. Méltóságteljes, nyugodt, nagy folyó arrafelé a Tisza, Juhász Gyula szavai szerint „…míg bennünk lélek él és nóta, Tisza lesz a magyarok folyója”. István ült előre Twistyben, mint a természet kiváló fotósa, videósa (a képek zöme az övé). Megtudtam, hogy innen ered facebook-oldalának muris neve, a Nac Dzsiagrafik: egy kommentelő azt akarta írni, hogy eléri a National Geographic színvonalát, de hibásan jött ki a keze alól, és István viccből ennél maradt.
Már kelt a Nap, de nem volt látványos, mert eltakarta a galériaerdő. Apropó erdő: arra Délvidéken is olyan a Tisza partja, mint Magyarországon. A sűrű erdőt futónövény borítja be, valódi dzsungel, gyakorlatilag áthatolhatatlan. A part többnyire magas, meredek, kevés a jó kikötő-, kiszálló-hely, táborhelyről nem is beszélve. Viszont hitelesen adja a vadon illúzióját, akár Dél-Amerikába is képzelheti magát az ember, az Orinoco vagy az Amazonas őserdejébe. Ehhez a hatáshoz hozzájárult a kánikula, 36 fokos maximummal, és a víz is elég meleg volt, 24 fokos. Felhőtlen égből tűzött a Nap.
A nyugodtan vonuló víz sodrása jelentéktelen, de annál erősebb volt a szembe fúvó déli szél, amely mintha hajszárítóból jött volna, valójában a Szaharából. Hullámokat görgetve lassította haladásunkat. Ketten evezve is csak 5-6 km/órával haladtunk lefelé, így jobban meg tudtuk nézni az állatvilágot. Valójában István nézett és látott, fotózott és videózott, mert nekem elég gyenge a látásom (ősszel szürkehályog-műtét vár rám), és amúgy sem vagyok olyan szemfüles, mint ő. Több szépséget itthon láttam először, az ő galériájából…
Tervben volt bejutni egy holtágba, de az alacsony vízállás miatt csak iszapos dágványt láttunk a bejáratnál. Átemelni sem volt hol, így ez kimaradt. A túra királyszakasza viszont a Zentai-sziget mellékága volt, a nyugalom, a csend, az érintetlen természet csodája.
Zentánál már a bőség zavara fogadott: két pompás, napernyős strand. Az alsóig mentünk le, a híd közelébe. Patra tettük Twistyt, tanakodni a továbbiakról. Addigra jól felerősödött az ellenszél, mit tegyünk? István szomszédja készen áll hívásra bárhol felvenni minket, de idáig még csak 24 kilométert eveztünk, rossz lenne a sport/utazás-arány. Lemenni még nagyjából ennyit Adáig? Megaszalódnánk… István javaslatára visszafordulás mellett döntöttünk, így egyszerű lesz a logisztika.
Folyás ellen alig voltunk lassúbbak, mint lefelé. Egy kéjes csobbanással is odaértünk Magyarkanizsára, délután háromkor (46 km). Mire leeresztettem a kajakot és rendeztem a cuccot, István már ott is volt kocsijával, hogy vigyen a határhoz. Este kilenckor betoppantam lakásunkba, szép élménnyel gazdagodva. Azt a bizonyos "első túrát” majd megtesszük legközelebb. Erős a Délvidék húzása!
