Feleségemmel és kislányunkkal jöttünk le 1981-ben, kenuval a Hernádon. Őket hátrahagyva stoppal mentem vissza a Trabantért. Egyik sofőröm érdeklődött, mi járatban vagyok, és mikor megtudta, felkiáltott: Feltétlenül menj el a Narewre, gyönyörű vidék, szelíden kanyargó folyócska, embert sehol se látsz! Hazaérve, az akkori, internet előtti kőkorszakban, nekiálltam felderíteni a lehetőségeket. Tulajdonképpen csak egy autóatlaszom volt.
Kiderült, hogy a folyóval azonos nevű település, ahol közút érinti a vizet, és alkalmasnak ígérkezik kezdőpontnak, közel ezer kilométerre van, Lengyelország keleti vidékén, Belorusszia határánál. Családdal kissé vadnak tűnt az ötlet, Laci cimborámat nyertem meg útitársnak. Felkötöttük a kéz alatt vett kis cseh kenut a Trabira, felváltva nyomtuk a gázt Krakkó felé, nappal, éjszaka és reggel. Épp a legkedvezőbb reggeli órákban érkeztünk.
Kedves, tízegynéhány méter széles, békésen folydogáló víz fogadott. Minden teketória nélkül nekiindultunk. Vásárolni nem kellett, hiszen nem tudva, mit lehet kapni egy isten háta mögötti kis faluban, mindent vittünk itthonról, például egy jókora zacskóban feleségem krumplis pogácsáját. Az egyik valahogy elszabadult a kocsiban, hónapokkal később gurult elő az ülés alól, de még ehető volt. Laci egyébként is elhatározta, hogy keveset eszik, mert fogyni akar. Végig hősiesen megtartóztatta magát, szorgosan evezett, majd kiderült, hogy a túra végére felszedett két kilót, míg én leadtam ugyanennyit. A sors fintorai…
Teljesen új volt nekünk a táj, különösen nekem, aki addig csak a Tátra és az Alpok csúcsait jártam hegymászóként. Épp csak egy kicsit dimbes-dombos, nagyon zöld, váltakozva egy-egy liget, néhány fenyő, rétek. A víz olyan tiszta, hogy inni lehetne, mélyen lelátni benne. A partokon sehol egyetlen makulányi műanyag szemét. Az időjárás, szeptemberben, hűvös már egy kissé, elkelt a hosszú nadrág és hosszú ujjú mez, gumicsizmával, fürdés szóba sem jött, viszont nem volt szúnyog.
Első esténken, egy kis dombon állítottuk fel a szimpla tetős cseh Horolezec (hegymászó) sátrat. Megfelelt a célnak, egyszer sem kaptunk esőt. Körülnézve láttam néhány piros kalapú galambgombát, beleaprítottam a kockából főzött húslevesbe. Vöröses színe lett tőle, ízlett. Ma már nem tennék ilyet, mert olvastam, hogy ugyanaz a gomba egyik országban ehető lehet, másikban megárthat.
Micsoda helyeken álltunk meg pihenni! Fák árnyékában kis gerendaház, virágos, füves udvarral, szemlátomást lakják, de sehol egy lélek, kutya sem vakkant. Csak a barátságos lovak voltak otthon. Akkora csend, hogy az már kiált. Mintha legalább száz évet visszaröppentünk volna a történelemben. Hát igen, történelem, e vidéken zúdult át a Szovjetuniót megtámadó német ármádia, majd menekült a ruszkik elől. Tudtak volna mesélni a helyi öregek, ha találkozunk velük…
Odébb mocsárvidékké szélesedik a Narew. Sok-sok ágra szakad, nagyobb bozótosok állnak ki a vízi növényzetből. Csak tippelni lehet, melyik irányt válasszuk, nem egyszer kell visszafordulni, mert az áramlat eltűnik a vegetációban. Madarak sokasága röppen fel, nincsenek emberhez szokva. Akár elhihetnénk, hogy az első emberek vagyunk erre.
Úgy kanyarog a Narew, hogy néhol csak egy méternyi sás választja el a meanderező folyó ellenkező irányban suhanó szakaszait, át lehetne törni, lerövidítve, de ki akarná megkurtítani ezt a csodás evezést? Közben gazdálkodás jelei látszanak: errefelé nem füvet kaszálnak az állatoknak, hanem kákát, sást, és nem a földön rakják boglyába, hanem vízben álló platformokon. Hogyan szállítják el? Talán ladikkal, de lehetnek szekérrel járható rejtekutak is.
A környék természetességének két bizonyítékát is látjuk. Az egyik: vidra úszik játékosan, biztos bőven talál zsákmányt. A másik: vízi hulla lebeg hasmánt, egy fűzbokron felakadva. Eléggé felfúvódott már, szürkés színű. Megjegyeztük a helyet (hol volt még a GPS?), és nem messze, Tykocin falu vasúti hídjánál kiszálltam, besétáltam az állomásra jelenteni. A vasutas felhívott egy számot, és azt mondta, köszönik az információt, két hete eltűnt valaki, alighanem az ő földi maradványaival találkoztunk.
Telnek a napok, nem tudom már, mennyi, talán négy. Kiszabott időnk végén megérkezünk Łomza városához, ahol megint szép táborhelyen éjszakáztunk. Mivel én beszélek lengyelül, Laci őrizte a kenut, míg többszöri átszállással, Białystok városát is érintve, vissza stoppoltam a kocsihoz. Akkoriban nagyon ment az utazásnak ez a módja Lengyelországban, sehol sem kellett sokáig várni, különösen, ha magyar zászlót mutatott az ember.
A hazaút eléggé lázálomszerű lett. Padlógázzal kergettük a Trabantot, az Árva völgyében annyira sűrű talaj menti ködben, hogy fáradtság, álmosság ide vagy oda, maximálisan kellett koncentrálni. Minden jó, ha jó a vége!
Mennyire szívesen eveznék újra ott! De az az „ott” nincs már meg, eltűnt örökre. Arrafelé is van Vízügy, és az is hajlamos volt ámokfutásra. Akárcsak az Ipolyt, a Narewet is megrakták kicsi duzzasztókkal, nehogy már természetes maradjon. Értelmét nem sokat látom, hiszen sík vidéken csekély az energiatermelési potenciál, árvízvédelemnek meg ott van a belorusz határon egy nagy, komoly duzzasztó, jelentős méretű tóval. Alighanem a „szocialista ember átalakítja a természetet” doktrínája állt a háttérben, amelynek például az Aral-tó is áldozatául esett. Szegény Narew, kívánom, hogy egyszer állítsák vissza eredeti állapotodat!
Egyszer volt, szép volt, hálás vagyok érte a sorsnak!
Kattints a képre a galéria megnyitásához!