Nagyszerű mozgalom a Bringázz a munkába! Sokszor vettem részt benne, de nem mindig ugyanoda járva, hanem ahová éppen szólított a szabadúszó munkám. A mezőgépes óriáscég, az AXIÁL újságírójaként, fekvőbringával többször megjártam Budapestről Baját egy nap alatt oda-vissza, és megfordultam az ország szinte minden táján. Sok tízezer kilométer gyűlt össze így, megismerkedtem érdekes embersorsokkal és mindenféle masinával.
Ma megint Baján kellett kipróbálnom egy különleges emelőgépet, de most nem bringával mentem, hanem kajakkal! Tegnap a reggel ötkor a Népligettől induló Volán-autóbusz vitt Paksra, mogorva, szemerkélő esős időben. Pár lépésnyi séta a buszállomástól a Duna. Negyed kilenckor löktem el a kajakot a parttól, komplett esőruhában, neoprén zokniban. Kellett is, többször ráerősített az égi áldás, de már nem az a hideg tavaszi fajta, hanem szinte nyárias zápor. Ilyenkor is jó evezni, noha a párában rosszul látszanak a bóják és parti jelek. Nagyon kell lesni, figyelni, de csak kevés hajóval találkoztam.
Egyre javult az idő, először csak kikukucskált a Nap a felhők résén, majd egyre nőtt a kék ég, és csodás melegben vetkőzhettem le egyre jobban. Nem volt sok fotózás, élvezkedés, jó 50 kilométer áll előttem, sebtében ettem néha néhány falatot, és ittam a Duna vizét a LifeStraw szűrővel. 8-10 kilométer/óra sebességgel haladt lefelé a léghajóm, ennél kevesebbre számítottam, odalenn Délvidéken, ahol gyengül a sodrás.
Hohó, válaszút! Még csak fél három, és már itt a Gemenci erdőnél a Rezéti Duna kiágazása. Ha egyenesen lefelé megyek, csak három kilométer a visszatorkollásáig, de ha végigjárom, az 15. Majdnem három órányi kerülő… Nem kellett sokat gondolkozni, nekivágtam. Alig folyik, 5-6 km/órára csökkent a sebességem. Két kedves mellékágamba nem lehetett bemenni ennél a vízállásnál, de időm sem lett volna kalandozni. Viszont erős kísértést éreztem, hogy letáborozzak a gemenci kisvasút Téli legelő állomásánál: tetővel fedett asztalok, néptelen, szép hely. De ha letanyázok fél ötkor, mit csinálok egyedül besötétedésig? És biztos odaérek-e reggel idejében? Továbbmentem.
Már kissé lestrapáltan… Nemcsak a kiadós evezéstől, hanem mert eléggé megpörzsölt a Nap, ugyanis rosszabb időre számítva, buta fejjel nem hoztam szalmakalapot. Egy-egy Snickers és Red Bull feldobott, majd 68 kilométer után, este negyed nyolckor megálltam a bajai Sugovica partján a Vizafogó panziónál, ahol megbeszéltem, hogy kapok szobát.
Kiszállva a kajakból vacogó, reszkető fázás jelezte, hogy szokás szerint túlhajtottam magam, és van egy kis napszúrásom. Még a halászlé és sör után ágyba bújva is sokáig dideregtem, és fájt a vállam – nemcsak az evezéstől, hanem kortünetként. Ha most azt mondja valaki, hogy tiszta hülyeség így kihajtani magam, készséggel egyetértek, de hát ez a Pupu már csak így működik.
Ma hajnalban ébredve már kutya bajom sem volt, fényes napkeltében körbe is futottam a Petőfi-szigetet, egyéb lábbeli híján csattogó talpú szandálban. Értem jött Laci, az AXIÁL munkatársa – érdekes, hogy négypárevezőssel ő is leevezte a Budapest-Baja regattát – bevitt a céghez, kipróbáltam a 24 méter magasra felérő Manitou építőipari emelőgépet, hogy cikket írjak róla, aztán Laci elvitt a bajai buszállomásra, és délután hazaértem.
Boldog vagyok, hogy így tudom kombinálni a munkát a sporttal és a korkedvezmény jóvoltából ingyenes utazással. Alig várom a következő bajai megbízást, hiszen vár a Duna alsó szakasza Mohácsig és az országhatárig, vár a Vajas-fok teljes végigjárása, nem is beszélve a Gemenc kimeríthetetlen szépségeiről. Szép az aktív nyugdíjas élete, különösen, ha még jobban megszépíti az „Evezz a munkába” mozgalom!