Manitu, az észak-amerikai algonkin indiánok Nagy Szelleme, hitük szerint kapocs a kozmosz, a természet és az ember között. Személytelen, nem olyasmi, mint az ókori görögök, rómaiak, a keresztények vagy a muszlimok emberszabású istenei, egy tisztán eszmei entitás, amelynek harmóniánkat tulajdoníthatjuk a világgal. Manitu, a Nagy Szellem nagyon hiányzik most, szerte a földkerekségen… Előtte tiszteleg Nagy Viktor, az indiánok egyetlen tradicionális járművének, a kenunak, mesterien, természetes faanyagból épített műremekével, a Manituval. Meggyőződésem, hogy ez a hajó élőlény, hiszen a mondás szerint mindaddig él a fa, míg el nem hamvad, és abban is biztos vagyok, hogy lelke van. Titkának nyomába eredtem.
Viktor „szigetközi gyerek”, bútor- és épület-asztalosnak tanult, ma a vizek városának Győr-Szabadhegy részén él. Nyaralásain mindig vízre szállt, bérelt vitorlással vagy kenuval. Mivel nem akart mindig bérelni, gondolta, vásárol egyet, de aztán inkább a hajóépítés mellett döntött, rögtön vállalva egy igazi kihívást: kanadai lécpalánkolt kenut!
Megkezdődött az adatgyűjtés, ami hosszabb folyamat volt, mint az egész építés. Megrendelte Ted Moores Canucraft könyvét, amely a terveken kívül a kezdetektől napjainkig bemutatja a lécpalánkolt kenu történeti kialakulását, a korszerű technológia folyamatos beépülésével. Ma már nem nyírfakéregből készülnek az „indián” kenuk, strapabírásukat epoxigyanta és üvegszövet fokozza, de megmutatva a fa szépséget, erezetét és színét.
A kiválasztott típus a stabil és strapabíró Ranger Prospector lett. Tudjátok mit jelent a prospector szó? Aranykeresőt, aranyásót. A Klondike-aranyláz idején városi emberek tömege tódult Alaszkába, sokan választották az életveszélyes vízi utat a Yukon zúgóin, saját tákolású csónakokkal – igazi amatőr, sőt dilettáns hajóépítőkként… Sokan fizettek életükkel a meggondolatlan kalandért. Hol voltak lélekvesztőik Viktor remek kenujától, mennyi aranyat adtak volna érte?
Noha csaknem mindenki gyári kenut használ, Viktor nem maradt egyedül a projektjével. „Csatlakoztam a magyarországi Amatőr Hajóépítők Közösségéhez, és magam is meglepődtem, milyen sokan készítenek hajókat. Jó, hogy van ez a közösség, szakmai tanácsért, bátorításért van hova fordulni, s a tervrajzok beszerzéséhez is kaptam instrukciókat.”
Az építés legfontosabb része a sablon, hiszen bármilyen jól épít valaki kenut, nem tud majd egyenesen haladni vele, ha nem volt szimmetrikus a sablon. Elkészítése komoly munka volt: koordináta-rendszerben kiszerkeszteni 30 centiméterenként a kenu keresztszelvényeit, azokat két centi vastag forgácslapból a munkahelyén, ebédszünetekben kivágni, és biciklivel, vonaton hazaszállítani, majd összeállítani a 80 kilós szerkezetet. Gurítható vázra rakta az egészet, hogy körüljárásához ide-oda tudja tologatni 530 centi hosszú garázsában – ez a méret szabott határt Manitu méretének.
A sablonra sorban felhelyezett, egymáshoz ragasztott, öt méter hosszú, 18x6 milliméteres szelvényű lécek formálják meg a hajó alakját. A léceket persze precízen ki kell szabni, és homorú/domború illeszkedő felületűre marni – összesen egy kilométernyi hosszúságban (100 darab 5 méteres léc két oldalán). A fejre állított sablonon alulról kezdve kellett haladni a gerincig, faipari ragasztóval összeragasztva a léceket, majd egyöntetű, háromdimenziós felületté összecsiszolni az egészet. Végül kívül-belül üvegszövet-réteget kapott a hajó, epoxigyantával átitatva. Ez a karcolódástól, sérüléstől védelmező bevonat teljesen átlátszó. „Faanyagnak elsősorban olyat kerestem, amely 5,5 méter hosszú és csomómentes” – mesél Viktor. „Ezzel már le is szűkül a lehetőségek tárháza. Mahagóni és vörösfenyő mellett döntöttem, juharral, kőrissel és amerikai gőzölt feketedióval megbolondítva. Nagyon átgondoltan díszítettem és ezek a finom részletek összességében egyedivé, kuriózummá emelték a kenumat. Orrán például egy 1968-as kanadai ezüst egydolláros csillog, érmeliciten szereztem be. Az érmén éppen ilyen kenu látható, ez a típus ugyanis Kanadából származik. Foszforeszkáló anyaggal vontam be, sötétben világít, ami még egyedibbé tette Manitut. A lapátokra egy indián ember portréját vettem le az internetről, és matricaként vittem át a fára. Nagyszerű élmény volt a kenum építése!”
A Manitu megépítése, sablonnal együtt, körülbelül 180-200 munkaórát igényelt. Az elkészült kenu 4,8 méter hosszú, 86 centiméter széles, falvastagsága 6 milliméter, súlya 27 kiló. Éppen 2018 karácsonyára készült el, de kipróbálását elodázta, hogy be volt fagyva a víz, hóval a partján. Két nap múlva azért, hártyajeget törve, megtette első útját a Manitu, és azóta megfordult a Szigetköz, a Tisza-tó, a Rába, a Rábca, a Körös, a Mosoni Duna, a Nagy Duna, a Balaton vízén. Azóta körülbelül 800 kilométer jött össze.
„Mindig úgy gondoltam, hangszerek és hajók készítése a végső kihívás a faiparban. Nagyszerű érzés vízen siklani olyan eszközzel, amely pár hónappal ezelőtt még csak léchalmaz volt” – vallja Viktor. A léchalmazból lett alkotást elvitte egy balatoni hajókiállításra, nagy sikert aratott, majd 2019-ben meghívták az Amatőr Hajóépítők találkozójára a Tisza tónál, ahol díjat nyert. „Mindenkinek kívánom azt a szabadságot, amit a vízen a vadregényes természet adhat. Saját építésű hajó pedig fokozza ezt az élményt. A nehézségek ellenére, vagy éppen amiatt nagyszerű élmény hajót készíteni. Szeretnék másokat is motiválni egy ilyen kenu építésére, hiszen egy olyan társadalomban, ahol minden úgy tűnik, hogy eldobható, fantasztikus építeni valamit, ami soha nem megy ki a divatból, vagy le kellene cserélni.”
Szép gondolatok, de ne úgy vágjon bele valaki, mint a Yukon öngyilkosjelöltjei. Viktor elmondja, mi kell a hajóépítéshez: megfelelő méretű műhely, a lécek legyártásához asztalos felszerelés, fűrészgép, csiszológép, a ragasztás kellékei. Az anyagköltség mintegy 200 ezer forintot tett ki, ezt kenulapátok készítésével és értékesítésével termelte ki Viktor – még Angliából is jött megrendelés. Mire a hajó elkészült, már egy evezője sem maradt, pótolni kellett… A sablon mindenesetre megvan, akár új kenut is lehetne építeni rá, de Nagy Viktor nemcsak kenus, hanem szenvedélyes vitorlázó is. „Ausztriában dolgoztam egy asztalosműhelyben, de a vírushelyzet miatt megszűnt a munkahelyem. A kényszerpihenőt arra használtam, hogy elkezdjem építeni második hajómat, egy Melonseed Skiff, Selway Fisher design vitorlást.
Közben megtudtam, hogy tőlem nem is olyan messze, az enyémmel párhuzamosan épül egy másik, aminek nagyon örültem. Ottóffy Zoltánnal meg tudjuk egymással beszélni a tapasztalatainkat és remélem, hamarosan vízre szállhatunk (nem véletlenül hangzik ismerősen Ottóffy Zoltán neve, tőle kaptunk cikket, lappföldi kenutúrájáról – Pupu megjegyzése). Ha mindkét hajó elkészül, Európában is kuriózumok lesznek, nem csak hazánkban. Ha valakit érdekel a munka menete, arra biztatom, hogy kövessen minket a Facebookon. Létrehoztunk egy Hungarian Melonseed Community Dinnyefejek elnevezésű csoportot, ahol nyomon követhető a hajó építése fotókon és videós bejegyzésekben is. Ma már ritkán építenek fából hajót, mert nagyon drága, viszont tartósságában felveszi a versenyt a mesterséges anyagokkal. Az enyém mahagóniból készül, és mint a kenut is, juharfa intarzia díszíti majd. Nagyon szeretnék hivatásszerűen hajókat építeni, nem garázsban, hanem egy nagyobb műhelyben, ahol komolyabb, méretesebb hajókat is készíthetnék”, avat be terveibe Viktor. Kívánom, hogy sikerüljön, ezt a tehetséget és alkotóerőt kár lenne kommersz asztalosmunkákra fecsérelni!
Kattints a képre a galéria megnyitásához!
Írta Pupu (a Kisalföld cikkének felhasználásával), fotók Nagy Viktor
Free Joomla Lightbox Gallery