Gondoltad volna, hogy pazar vadvizezésre nyílik alkalom a marokkói Atlas-helység vadregényes kanyonjaiban? Aligha, pedig így van. Nagy logisztikai kérdés, hogy miképp jut el a kajak a folyóhoz, majd vissza a civilizációba. Persze csacsi- és öszvérkaravánnal, illetve dromedárok púpos hátára kötözve.
Még Afrikánál maradva, csónakkal járnád be a Nílus papiruszmocsarait? Szép lenne, de abban a baromi melegben nagyon izzasztó evezni. Fogj be lélekvesztőd elé idomított vízilovat! Hasítod a vizet, mint egy motorcsónak! (Aki ezt a marhaságot komolyan veszi és kipróbálja, magára vessen!)
Még csábítóbb, egzotikusabb, ugyanakkor nehezebben elérhető vidék Ladakh, a Himalájában. Arra is élnek tevék, de a nagyobb, erősebb, elképesztően klímaálló belső-ázsiai, baktriai fajta. Aki az ottani zabolátlan folyókon próbálná ki ügyességét, ezek segítségét veheti igénybe, amiről már önmagában is lesz mit mesélni a klubban.
Az Egyesült Államok fura-bura népcsoportja, a szigorúan hagyományőrző, a modern technika vívmányait elutasító amish, esküdt ellensége az autózásnak, mindmáig lovas kocsin jár. (Csak zárójelben: amikor a mi technikai civilizációnk, belátható időn belül megrendül, ők hangulatos patacsattogással kocsikáznak majd tovább.) Szigorú életrendjükbe nemigen fér bele olyan hívság, mint sportból kajakozni, kenuzni, de horgászni szabad, akár kenuból is. Hány lóerő viszi el a kenut a vízpartra? Benzinzabáló luxusterepjáró háromszáza? A frászt, egyetlenegy, amelyet egy zab(a)gép fejt ki. Példamutatóan környezetkímélő, CO2-lábnyom csökkentő, fenntartható modell!
Mi is kipróbáltuk. A nyolcvanas évek elején a rajkai gátőr-házaspár, Panni és Imre, fogadott nagyszülei („Nagyapó” és „Nagyanyó”) lettek kislányunknak. Többször indultunk tőlük túrára. A Mosoni-Duna a kert végében folyt, de a nagy Duna már messzebb (ma már rá sem ismerni a vidékre). Oda lovas kocsival vitte ki Imre a kenut és a cuccot.
Korántsem voltunk ezzel pionírok kis hazánkban. Az ötvenes évek Vízi Nagykör-járói feleveztek a Zalán, amíg lehetett, ott megegyeztek egy helyi parasztgazdával, hogy szekerezze el a kenukat és pakkot a Rábáig. Ahogy az öregektől hallottam, állati jó móka volt!
Felfújható kajakkal egyszerű az élet. Hátizsákban viszem a vasútállomástól, buszmegállótól a vízre szállás helyéig, vagy onnan vissza. Akadt cipekedésemnek és készülődésemnek szemtanúja, aki, mintegy ráérezve, hogy „puputevét” lát, felkiáltott: nagyon állat!
