Hozzászoktam már, hogy ha beszámolok túráimról, rendszeresen hozzászólnak okoskodók, jajveszékelve, hogy mentőmellény nélkül járok vízen, átevezek a Margit híd pillérjének alagútján, táborozok a Szigetközben, és tüzet rakok tűzgyújtási tilalom idején. Mindezt veszélyes dolgok reklámozásának, hirdetésének, rossz példa mutatásának tekintik. Most kifejtem, hogy hatvan éve űzök veszélyes sportokat, nem reklámozok semmit, mindenkinek egyedi felelőssége, hogy kit és mit akar utánozni. Aki „Darvin-halállal” végzi életét, vessen magára, senki se mutogasson rám!
Érettségi után hegymászó lettem, húsz évig kitartottam mellette. Akkoriban sokkal kezdetlegesebb volt a kötélbiztosítási technika, egy-egy zuhanás könnyen végződhetett volna mindkettőnk pusztulásával. Állandó veszély a kőhullás, ezt is megúsztuk. A Matterhorn és a Mont Blanc csúcsát a „normál útnál” nehezebb, többnapos küzdelemmel értük el, az utóbbin villámló zivatarba keveredtünk, bármikor belénk csaphatott volna a mennykő. Az ilyesmiket higgadt nyugalommal fogadtuk, mintha nem az életünkről lett volna szó.
Közben három évig rali-navigátor voltam, az se egy életbiztosítás, de nagyon élveztem az éjszakai 150-nel száguldást, „kilinccsel előre”, erdei murvás utakon. A vezetőnek felmondva az itinert, sose remegett a hangom, tökéletesen megbíztunk egymásban.
Aztán jött a maratoni- és ultrafutás, az alpesi versenybringás és montis csavargás, a kenutúrázás. Ujjnyi keskeny gumival száguldottam lefelé magaslatokról, 80 km/órával, autósorokat előzve.
Montival is lett volna honnan szakadékba repülni, és svájci terepfutásokon úgyszintén. Kenuval a forrásától jöttünk le a Dunán, feleségemmel és kilenc éve kislányunkkal. Voltak kockázatos helyzetek, a kicsin mindig volt mentőmellény, de rajtunk, gyengén úszó szülőkön sohasem. Úgy látszik, valamit nagyon jól csináltunk, mert épségben, pozitív élményekkel értünk célba.
Hatvanas születésnapomat, hozzám hasonlóan „nem normális” barátommal, egy jordániai óriási kanyontúrával tettem emlékezetessé, annyit tudtunk róla, hogy öt-hat órás túra, 50 méteres kötélereszkedés van benne, engedély kell a belépéshez a nemzeti parkba, de csak bizonyos hónapokban adják ki. Tilalmi időszakban, sötétben belógtunk, senki se tudott rólunk, ott nincs térerő, egyedül csak magunkra számíthattunk. Hátizsákkal kellett úszni, kötélen ereszkedni, mellig érő vízben, sziklákon gázolni; egy estét, két napot és egy reggelt vett igénybe. Az öt-hat óra valószínűleg egy rövid, turisztikai, vezetett variánsra vonatkozhatott. Máig se értem, hogyan élhettem túl…
A veszélyek sokat adtak hozzá a kalandok értékéhez. Mint tudjuk, a rizikó az élet sója, és a túlélt veszély pedig legyen minél nagyobb! Szoktam mondogatni, hogy azért élek még, mert ezerszer volt több szerencsém, mint eszem.
Merítek Hargitai-Kiss Balázs gondolatából. Van egy színes, kockázatot kereső, kísérletező, kreatív részünk, és van egy szürke, biztonságot, fenntarthatóságot akaró. Mindkét részünknek nagyon sokat köszönhetünk: az egyiknek az újításokat, felfedezéseket, a másiknak pedig a fennmaradásukat, biztonságos életünket. Hol ilyenek vagyunk, hol olyanok. Mindenki másban próbálja ki a bátorságát és máshol törekszik biztonságra. Nem vitatkozni kell, hanem tanulni egymástól, erőt meríteni a bátor, inspiráló példákból és tiszteletben tartani, ha valaki fél, biztonságot keres. Milyen igaz! Ha nem lenne izgalmakat kereső énünk, sose jutottunk volna a Csomolungma csúcsára, a Holdra, kilométeres mélységű barlangokba. Igaz, Mallory és Irvine meghalt a világ tetején, űrhajósok és barlangászok is vesztették életüket. Sokan akkor érzik igazán, hogy milyen jó élni, ha néha kockára teszik. Nem azt akarják sírkövökbe bevésetni, hogy „Félt 90 évet”.
Senki se várja, hogy hegymászók, barlangászok, sziklameredélyen hátra szaltóval leszáguldó bringások, ne számoljanak be írásban, videón, élményeikről, sőt sokan várják is tőlük a tudósítást. Ha valaki felkészületlenül, tapasztalatlanul, megpróbálja utánozni őket, nagy valószínűséggel pórul jár, akár meghalhat. Az ilyen eset tipikus „Darvin-halál”, amellyel egy idióta kivonja magát az emberiség szaporításából, nem adja tovább selejtes génjeit, hozzájárul a homo sapiens törzsfejlődéséhez.
Az én kalandjaim újabban teljesen ártatlanok. Tény, hogy Budapesten evezni valamivel nagyobb kihívás, mint a Ráckevei Dunán, de gyakorlottaknak sima ügy. Az egy légkamrás Anfibio Nano RTC „Naná” packraftomban mindig felveszem a mentőmellényt, mert ha megsérül, elsüllyed. Három légkamrás Gumotex Twist 2 „Twisty” kajakomban sose használom, mert így is tökéletes biztonságban érzem magam, viszont szeretek egyenletesen lebarnulni. A Margit híd alagútja is teljes mértékben biztonságos nekem, nem izgat, ha netán szabálytalan. Egy okoskodóm pedig luftot rúgott, kifogásolva, hogy a szigetközben vadkempingeztünk, ami tilos – csakhogy már a természetvédelmi területen kívül voltunk, egy községi legelőn. Beismerem, hogy tűzgyújtási tilalom idején raktam egy kis tüzet, vadkempingezve, de sóderen, a Duna vízétől egy araszra égett, utána lelocsoltam, szabálysértő volt ugyan, de kockázatmentes.
Tessék tudomásul venni, hogy senkit se biztatok bármely akcióm megismétlésére, utánzására, semmit se „reklámozok”, nem „hirdetek”, menjen mindenki a saját esze után, vállalja egyéni felelősségét. Eszembe sincs ráerőltetni másokra saját standardomat, kérem, más se várja el tőlem a magáét. Írásaimat ne szabályértelmezésnek tekintsétek, mert „kreatívan” viszonyulok a szabályokhoz, amelyek bizonyára merő jóindulatból születtek, de nem illenek minden élethelyzetre.
Szemernyi kétségem sincs, hogy minden beszólás mögött jó szándék, őszinte aggodalom rejtőzik, de kérem, gondoljatok arra is, hogy a vízi túrázók szívében lehet egy kis kalandvágy, fejlődési szándék, szeretnek mindig egy kicsit nehezebb, kihívóbb feladatot megoldani, amit nem muszáj sopánkodással elriasztani…
Mindenkinek biztonságos vízitúrázást kívánok, az ő mércéje szerint!