Többen érdeklődnek a grönlandi, más néven nordic kajakevezők iránt, és ez felkeltette a kíváncsiságomat. Beledolgozom magam a témába, hogy írhassak róla, és magam is kipróbálom ezt a stílust.
Sokan meghökkennek, hogy modern korunkban miért használnak egyesek messze túlhaladott, ósdi evezőket – nem olyan ez, mintha két fadarabot összedörzsölve akarna valaki tüzet gyújtani?
Nem! Egészen másról van szó.
Feltételezések szerint a kajakot körülbelül négyezer éve találták fel, majd fejlesztették tökélyre Amerika északi őslakói, az inuitok és az aleutok, akiket egy elterjedt gúnynév után szokás eszkimóknak hívni. Az ő nyelvükön qajaq volt a neve, ebből származik kajak szavunk. Uszadékfa- és bálnacsont-vázra feszítettek fókabőrt, bálnazsírral tették vízhatlanná. Saját magukat pedig annuraaq ruhadarabjukkal védték az elemektől – ugye ráismersz az anorákra?
Inuit kajakban fotó: Edward S. Curtis 1929 Forrás: wikimedia
Az eszkimók közlekedésre, hosszú utazásra és vadászatra használták a kajakot, nagyon durva szél- és hullámjárású, jéghideg vizeken. Felszerelésüket és evezési módszerüket maximális hatékonyságra és biztonságra alakították ki, ők nem sportolni akartak, vagy legyőzni a természetet, hanem benne és vele élni. A kajakot mintegy 150 éve átvevő európaiak viszont az akkoriban megszülető „sport” fogalom eszközét látták benne, gyorsaságra, erőfejlesztésre törekedtek. Ezért fejlődött egészen más irányban a mi kajakunk és kajakozásunk. Melyik a jobb? Rossz kérdés, amelyre nem lehet jó választ adni. Adott célra mindkettő a legjobb.
Van viszont kapocs a kettő között: hagyományos „grönlandi” evező, modern kajakhoz.
A mi kajaklapátunk nyélből és két tollból áll, az utóbbiak nagy felületűek, hogy nagy hajtóerőt lehessen átadni a víznek, és bizonyos szögben el vannak fordítva egymáshoz képest, hogy kisebb legyen a légellenállás. Ezért forgatni kell a lapátot, hogy az aktuálisan vízbe merülő toll álljon függőlegesen. Ez a mozgásforma és az erőkifejtés egyeseknek csukló- és könyök-panaszokat, sportsérüléseket okozhat.
Az északi lapát rövid, nagyjából körszelvényű középső részből és két hosszú, ellaposodó, azonos síkban álló végből áll. Toll nincs. Fából készül, pillekönnyű, meleg fogású. Mivel akár a legvégét is jól meg lehet markolni, sokkal jobban kinyújtható jobbra vagy balra. Evező-része lapos, aero- és hidrodinamikus profilú.
E jellemzők mindegyikének nagy a jelentősége.
Inuit vadászok forrás: pinterest
Nézzük először a sima vízen evezést. A lapos, keskeny vég, hosszúsága ellenére, kisebb felületű egy kajaklapát-tollnál. Ráadásul az erő nem a lapát legvégén, a tollon hat, hanem megoszlik nagyobb hosszúságon, így gyorsabb csapásokkal, de csekélyebb erővel lehet haladni. Olimpiai 500 méteres futamot aligha lehetne nyerni vele, viszont nagyon sokáig bírja az ember, kifáradás, zsibbadás, görcsösödés nélkül. Az ilyen evezés nagyon hatékony, jól gazdálkodik az erőtartalékokkal. Az eszkimóknak azért volt fontos ez, mert aki az ottani vizeken, netán egy elejtett fókát is vontatva, kifullad, az nemigen ér haza. „Bottal” evezve viszont akármeddig bírja.
A hidrodinamikus profilú evezővég úgy hat a vízben, mint egy hal uszonya. A vízszintes síkhoz képest kicsit elfordítva, fel- vagy lehajtó erőt kelt, stabilizálni lehet vele a kajakot, erőfeszítés nélkül. Ezt a hatást az erőkar meghosszabbításával lehet megsokszorozni: az egyik végén és a közepén fogva a lapátot. Ugyanígy lehet, egy erőteljes függőleges csapással nagyon jól megtámaszkodni is a víz felszínén, kivédve a hullámok vagy az oldalszél egy-egy lökését.
A szél nem annyira tud belekapni a lapos, keskeny, szárnyszerű evezővégbe, nem okoz borulásveszélyt. Egy nap több ezer evezőcsapása közben az sem mindegy, hogy minimális a légellenállás.
Háborgó vízen, erős szélben óhatatlanul borul néha a kajakos. A helyzetet (és életét) eszkimó-fordulóval mentheti meg. Úgy mondják, hogy ezt sokkal könnyebb végrehajtani északi evezővel. Nem kell a víz alatt, egyre fogyó lélegzettel, azzal foglalkozni, hogy az egymáshoz képest szögben álló lapáttollak közül melyikre is kéne támaszkodni, a kiemelkedéshez. Megint jön a lapátfogás az egyik végén és középen, egy határozott mozdulat, és már ki is bukkan az ember. Ösztönösen, simán megy az egész, kisebb a hibák elkövetésének lehetősége. Úgy mondják, hogy az északi evező „megbocsátó”, míg az európai típusú nem azt teszi, amit szeretnél, hanem amire a kezeddel utasítod, akkor is, ha az bajt okoz.
Tehát nem azért használtak ilyen evezőket az északiak, mert uszadékfából nem lehetett jobbat készíteni, hanem nagyon praktikus okokból. Mi viszont délen élünk, nem a Jeges-tenger viharaiban evezünk. Mi értelme nálunk északi evezőt használni?
Nos, a hatékony, ízületeket és izmokat kímélő, hosszú ideig elfáradás nélkül bírható evezés nekünk, vízi túrázóknak is előnyünkre válik. A keskeny lapáttal nagyon halkan, szinte nesztelenül lehet evezni, ami jól illik a természet csendjéhez, és elősegítheti vadak, madarak megfigyelését, fényképezését.
Hozzáértők szerint kezdő kajakos azonnal, ösztönösen ráérez a grönlandi evezőre, öreg rókáknak viszont kell némi átszokás, a „szelíd” stílusra. Jómagam, egy-egy fából készült, illetve karbon anyagú, két darabra szedhető példánnyal megtettem első kísérleteimet, meglepett a lapátok könnyűsége és jó fogása, de azt hiszem, egyelőre ugyanúgy eveztem velük, mint a megszokottakkal. Mindkettővel tudok nesztelenül lapátolni vagy a vizet zubogtatva belegyorsítani. Majd még próbálkozom, gyakorlom, és beszámolok róla.
Az ismerkedés kezdetén úgy tűnik, hogy a mi viszonyaink között nem annyira domborodnak ki az északi lapát, illetve evezés előnyei, mint ahol kitalálták ezeket. Inkább az az érzésem, hogy a stílusra, az életérzésre fogékonyak a kedvelői, amit teljesen meg tudok érteni. Hasonlóan állhat a dolog, mint az autókkal: egymás mellett áll a piros lámpánál egy SUV és egy sportkocsi, ugyanazt az aszfaltot koptatják, ugyanúgy haladnak a meg-megakadó forgalomban, de az egyik sofőrje a városi terep nagy kalandtúrázójának érzi magát, a másik meg képzeletbeli rajtrácson várja a zöld fény felvillanását. Kajakos pedig lehet gondolatban olimpikon vagy inuit fókavadász, attól függően, hogy milyen evezőt tart a kezében. Ártatlan, örömszerző szórakozás az ilyesmi, fokozza az élményt, rendben van.
Ami a komolyabb részét illeti: a sportszernek passzolni kell az ember adottságaihoz. Most a bringázásból véve példát: ketten egyforma sebességgel mennek fel egy emelkedőn, egyikük könnyedén, szaporán pörgetve pedáloz, a másik minden erejét beleadva, lassan tapos – sík útra való áttételével majdnem elszakítja a láncot. Azért jó a váltós bringa, mert jobban lehet tartani a biomechanikailag legkedvezőbbnek tartott percenként nagyjából 60-70-es pedálfordulatszámot. Kajakra lefordítva: aki izomzatának, testfelépítésének nagyobb csapásszámú, kisebb erőfeszítésű evezés felel meg, vélhetően grönlandi lapátban találja meg az igazit, erős, de nem fürge kajakos viszont az európai stílusúban. Tessék választani!
A folytatásban beszámolok háromféle kipróbált északi evezőről.