2. nap - A leghosszabb nap
Reggel 5-kor ébredtem. Mint a villám, másztam elő a hálózsákból, ugrottam ki a kocsiból. Uram Jézus! Ezek már felkeltek és pakolásznak. Egyesek már a sátrat is lebontották, reggeliznek. Geri is a kis kemping sámliján üldögélt és szerény reggelijét készítette. Lóhalálában átpakoltam a szükséges dolgokat a kocsiból a hajóba. Mindent rendszereztem még egyszer, nehogy valami itt maradjon. Kutyafuttában bekaptam pár falatot, a kocsival kihajtottam a kempingből, és az étterem előtti parkolóban állítottam le egy fa alatt. Mire visszagyalogoltam, Geri már eltűnt, itt hagyott. Persze nem beszéltük meg, hogy együtt megyünk. A hajómat lecipeltem a partra, hatalmas terméskövekkel van kirakva, alig találtam megfelelő helyet vízre eresztésre. Térdig gázoltam a csúszós kövek közé, egyensúlyozva a 60 kg-os hajóval. Egy nagyobbacska kőre álltam, innen másztam be a kajakba. Végre vízen vagyok! Hatalmas érzés!
Kievezek a folyó közepére. Ismerkedem a hajómmal. Elég könnyen siklik a súlya ellenére. Határozottan tetszik! Az ülése kényelmes. Van háttámla, amiről nem tudom eldönteni, jó-e vagy rossz. Eddig mindig verseny- és portya-kajakokban eveztem, azokban nincs ilyen. Az egész folyó az enyém! Bárhová mehetek rajta. A túloldalra, vagy az innensőre, vagy maradjak középen? Határtalan szabadság fogja el az embert a vízen! Nincsenek szembejövők, mindenki egy irányba tart egy 500 méter széles vízi úton, ahol jelenleg három-négy kajakost látok. Gyerünk, húzzunk bele, nézzük, mit bírok, mit bír a hajó!
Szendrő vára a Dunáról nézve
A felkelő napot vékony szürke felleg kezdi elhomályosítani. Jobboldalon Szendrő vára látszik, utána borzasztó iparnegyed, akár Dunaújváros. Fúj! Ocsmány. Elérem a hidat, mely Keve várához vezet át. Pár száz méterrel előtte karcsú, jellegtelen híd, kábeleknek, csöveknek. Már három kilométert megtettem. Van még 57. Nem a legjobb mindjárt a leghosszabb szakasszal kezdeni. Sorban előztem le a korábban indult túratársakat. Ezen nem is csodálkozom, hiszen jó erőben vagyok, tudom, hogy ezt a tempót a „végtelenségig” tudnám tartani. Aki mellett elhaladok, váltunk néhány szót. Két ausztrál hölgyet érek utol, úgy látom, nem sok kedvük van beszélgetni, nekem pedig mennem kell, egy „see you later”-rel búcsúzom tőlük, s felveszem a saját tempót. Arrébb egy osztrák kajakos kérdi honnan jöttem, pár szóval bemutatkozunk. Ő Franz Innsbruckból, láthatólag nagyon élvezi a túrát, ugyanis hanyatt fekszik a hajójában és a haladást a vízre bízza. Életművész – könyvelem el magamban.
Elöl a kábel-híd, mögötte a Kevére vezető közúti híd
Hasítom a vizet, már tíz kilométer megvan, pedig csak egy órája indultam. Ha így mennek a dolgok, akkor öt óra múlva megérkezem a szálláshelyre. Kezd élénkülni a szél, szerencsére hátulról fúj. A folyó azonban kanyarodik és onnan már oldalszelet kapok. Ajaj, ez már kissé erős! A hullámok egyre nagyobbak. Próbálok szélárnyékot keresni, közel húzódva a szél felőli parthoz. Itt a fák felfogják, és a hullámok is kisebbek. Kényszerpihenőt kell tartanom. Nem most akartam, csak húsz kilométernél. Nem találok kikötésre alkalmas partot, mindenütt vagy település van, vagy meredek partfal, vagy növényzettel sűrűn benőtt part vagy egyéb akadály. 16 kilométernél a bal parton meglátok egy kavicsos részt, nem túl hosszú, de megteszi. Itt kötök ki. Megeszem két darab müzli-szeletet, meg egy kevés vizet iszom. A szél nem csillapodik, szakadatlan fúj, szerencsére nincs hideg. Meleg sapkát húzok a fejemre, mert úgy nézem, hogy eső is lesz. Lóg már a lába nagyon. Pihenő után felteszem a spicómat a beülő peremére. Bármi eshetőségre…
Kievezek a folyó közepére, mert úgy nézem, mintha jobbos kanyar lenne a látóhatáron. Itt a folyó már legalább két kilométer széles. A szél továbbra is erősen fúj balról. Kisvártatva kürtöt hallok a hátam mögött, közvetlen közelről. Rémültem kapom hátra a fejem, egy nagy teherhajó jön, pontosan az útjában vagyok. Hogy a fenébe nem hallottam!? Persze, a szél miatt. Gyors evezőcsapásokkal térek ki előle, a bal part irányába. Komótosan úszik el, egy-két kilométeren keresztül próbálok mellette maradni, de azután győz a technika. Veszteglő uszály mellet haladok el. Gázolaj szaga csapja meg az orromat. Francba, beúsztam egy óriási olajfoltba! Az ördög vigye el ezeket a folyami hajókat és matrózaikat. Miért nem figyelnek a szennyezés elkerülésére? Pont azzal nem törődnek, ami a megélhetésüket biztosítja, a folyóval! Húzom tovább az evezőt rendületlenül. Fáradtságnak jelét sem érzem. Nagy örömömre utolérem Gerit. Először evezünk együtt. Nem kell nagyon lassítanom, mert Geri is elég jól nyomja. Neki ez talán a 45-ödik napja a vízen. Egyben csinálja meg a teljes Dunát. 72 nap kell hozzá. Hihetetlen! Vannak még emberek, akik erre képesek. Minden tiszteletem az övék. Beszélgetünk, viccelődünk. Menjen az idő, fogyjon a távolság – ez a lényeg. Bennem pezseg az energia, gyorsabban kell mennem, úgy érzem. Elbúcsúzom Geritől és az én jól bejáratott tempómra váltok.
Zsilava szigeténél járok. A szél elül, a víz tükörsima. Nehéz pára száll a folyóra, a látótávolság úgy száz méternyi. Síri csend. Egy apró fodrozódás sincs a felszínen. Tudom, mit jelent: nem is sokat várat magára, zaj fokozódik, és egyszer csak rám tör a zápor. Sűrű, kövér cseppekben esik, vadul, haragosan. A víz mintha porzana tőle. Félelmetes és egyben csodás. Pillanatok alatt ázik át a pólóm, a sapkám. Eközben húzom tovább az evezőt. Nem érdemes semmit sem tenni, arra sincs idő, hogy esőkabátot húzzak föl, de nem is érdemes. Ahogy jött a zápor, úgy el fog menni. Inkább élvezem a helyzetet, minthogy panaszkodjak miatta. Nincs is kinek, teljesen egyedül vagyok. Az esőcseppek az arcomba csapódnak, jobb lesz inkább megállni. A hajó most már nem mozdul. Lebegek a Duna közepén, sima vízen, melyet csak a becsapódó esőcseppek borzolnak össze. Nekem játszik most a természet, én pedig azzal tisztelem meg, hogy nem mozdulok, csak figyelem és élvezem az előadást.
Mint egy nagy tó
A zápor elcsendesedik, továbbáll. Csuromvizes ruhában húzok tovább, úgyis megszárad rajtam a ruha, fölösleges bármit tenni. Lassú szellő kezd lengedezni. Most járhatok az út felénél. Harminc kilométert eveztem eddig, kezdem érezni a vállamat, a teljesen elzsibbadt fenekemről nem is beszélve. Pihenni kellene, hogy legalább a lábamat kinyújtóztassam. A jobb part mellé húzódom, de nincs kikötésre igazán alkalmas hely. Meglátok a távolban egy fehér motorcsónakot kikötve. Az lesz az én helyem is – gondolom. Amint odaérek, látom, hogy teljesen elfoglalja a zsebkendőnyi szabad partot, körülötte sűrű növényzet. Időközben utolérem a norvég evezőst. Egy darabig együtt haladunk, beszélgetünk. Egyre nehezebben értjük egymást, ugyanis a szél megint felerősödött. A folyó itt legalább öt kilométer széles. Egyre nagyobbak a hullámok, teljesen oldalba kapják a hajót. A szél próbálja kicsavarni az evezőt a kezemből, de tartom, nem engedek neki. Gépiesen húzom a vizet, a norvég srácot magam mögött hagyom. (Mivel nem mutatkoztunk be egymásnak, az Amundsen nevet adom neki.)
Mindkét kezemen egyre kellemetlenebbek a vízhólyagok. A harmadik kilométernél éreztem először, hogy itt gondok lesznek. Nem is értettem, hogy miért kezd el pirosodni egy helyen az ujjam, mikor már számtalanszor eveztem hosszú távot és soha semmi bajom nem volt. Most azonban már minden ujjamon megjelent egy-egy hólyag. Még nem szakadt ki egy sem, de csak idő kérdése.
Meg kell állnom, nincs mese. Az első lehetséges partszakaszon ki kell kötnöm. A fenekem annyira fáj már a hosszú üléstől, hogy minden perc egy kínlódás. Ramska Tvrdava erődítmény közelében járok. A folyó itt legalább négy kilométer széles, olyan, mint a Balaton. Az északi szél kegyetlenül fúj, óriási hullámokat korbácsol. Szerencsére a tengeri kajak nem fúródik beléjük, hanem ügyesen felsiklik a tetejükre. Azért nem bánnám, ha alább hagyna a szél. A kormány rakoncátlankodik, állandóan kell nyomnom a jobb oldali pedált, hogy egyenesben tartsam a hajót. Egyszóval, nem túl ideális a helyzetem. Úgy érzem, hogy kezdenek összecsapni a hullámok a fejem fölött (a szó átvitt- és szoros értelemben is). Szükségem van pihenésre és arra, hogy rendezzem a soraimat.
A jobb parton észreveszek egy rövid, kavicsos partot, néhány napernyő-szerű tákolmánnyal. Amolyan szerbes (nagyon lepukkant). Egy jókora hullámmal kidobatom magam a fövenyre. Kipattanok a hajóból, kivonszolom szinte teljes egészében a partra, máskülönben elvinné a víz. Mindenem csurom víz, de sebaj, nincs hideg. Végre felállhatok, megszáríthatom a kezemet! Most már nyolc ujjamon van vízhólyag, melyek ki is fakadtak annak rendje szerint. Elég égető az érzés. Sebaj! Eszem egy müzli-szeletet, iszom pár korty rostos gyümölcslevet. Kisvártatva másik kajak köt ki, egy ausztrál hölggyel. Bemutatkozunk, beszélgetünk. Rettentően hadar, de azért megértem. Allison a neve, úgy kerül ide, hogy évek óta Szerbiában dolgozik. Az ő kezén is több helyen hiányzik a bőr, javasolja, hogy evezéskor ne merüljön a kezem a vízbe. Több óra alatt annyira kiázik és felpuhul a bőr, hogy sérülékennyé válik. Nem butaság, amit mond, kipróbálom ezután. Ő ismét vízre száll, dacolva a szembejövő hullámokkal. Nemsokára követem. Kapok némi vizet a hajóba, a hullámoktól. Nesze neked száraz kéz! Hogy tartsam szárazon ilyen hullámverésben?
A Ramska Tvrdava környékén
Megváltozik a táj. A dombokat alacsonyabb hegyek váltják fel. Közeledünk a Kárpátokhoz. Innen a Duna határfolyó Szerbia és Románia között. Szabály szerint a szerb parthoz közel kellene eveznünk, a határt nem szabadna átlépni, de ez senkit sem érdekel, sem a túrázókat, sem a hatóságokat. Leszűkül a meder és a folyam déli irányba fordul. Végre! Erre vártam! Hátszél! Hurrá! Repül a hajó. Tolnak a hullámok, akár egy szörfdeszkát. Gergőt pillantom meg nem messze előttem. Amíg én megálltam, ő szépen komótosan visszaelőzött. Néhány evezőcsapással utolérem. Panaszkodom neki, ecsetelem, hogy kezd minden rosszra fordulni nálam. Vígasztal, hogy ez lesz még rosszabb is. Megnyugszom ettől. Beszélgetünk minden ökörségről, közben jókat nevetünk. A túra kezd túlélőbe váltani – nálam az agónia jelei kezdenek mutatkozni. Már csak 12 kilométer van hátra a navigációs okosórám szerint. Legfeljebb egy óra evezés. Hacsak… meg nem állunk valahol.
Határozottan tetszik a táj. Keskenyebb (emberibb léptékű) folyó, 500-600 méter magas hegyekkel övezve. Kétség kívül már a Kárpátok. Hát ezt is megértük! Itt van, amiért jöttem. Igaz, még csak az előőrs, de ez is valami. Lóg az eső lába. Nem is sokat várat magára. Újból kapunk egy jókora záport, hogy ne unatkozzunk. Nem tart soká. A folyó megint keleti irányba fordul. Most Gergőn a sor, neki kell megállnia. Ki is kötünk – szabálytalanul – a román parton, egy villa magánpartján. Úgysincs ilyenkor itt senki. Gergő felfal egy almát, plusz egy müzli-szeletet, amit adok neki. Én is eszem megint egyet. Úgy fél órát elidőzünk. Néhány evezős-társ tovatűnik a távolban, állhatatosan eveznek. Rutinos túrázók, néhányan Ingolstadttól húzzák az evezőt.
Veliko Gradiste már nincs messze
Elindulunk az utolsó szakaszra, ezt már „fél lábon” is meg lehet tenni. Talán nyolc kilométer lehet hátra. A bal parton hegyek magasodnak, a jobb part sík. Dicső Nagy-Magyarország, hová lettél? E hegyek valaha a Magyar Királyság részei voltak. Keserűség fog el minden egyes alkalommal, amikor ősi, száz évvel ezelőtt elszakított területeken járok. Bárcsak a miénk lehetne! Elhessegetem a gondolatot, nem érdemes a múlton rágódni, a játszmának még úgysincs vége, nem is lesz soha, amíg világ a világ. Minden változik: népek jönnek-mennek, eszmék, vallások születnek s pusztulnak, a bolygónk, sőt az univerzum is egy nyugtalan, változó massza.
Míg ezen töprengek hajóm halad a széles, hullámzó vízen. Feltűnik a bal parton a város, Veliko Gradiste. Erőt ad, látszik már a cél. Még néhány száz evezőcsapás és megérkezünk. A kőből kirakott, magas rakpart mellett egy szállodahajó és néhány uszály van kikötve. Benavigálom a kajakom a nagy hajó és a rakpart közé, itt nincsenek hullámok. Jellemzően a szervezésre, nincs semmi kikötésre alkalmas műtárgy – móló, sólya –, így megállok egy vaslépcső mellett és kihámozom magam a hajóból. Segítséget kell kérnem a kajak kiemeléséhez, egyedül nem bírnám el. Én is segítek a most befutó többieknek. Vigyázni kell, egyes hajók annyira meg vannak pakolva, hogy eltörhetnek, ha rossz helyen fogjuk. Az ausztrál hölgy is besiklik, fogjuk a hajóját négyen is, de mintha sóval lenne megrakva. Hihetetlen, hogy egyesek milyen sok fölösleges holmit cipelnek. (Később láttam, hogy egy német túratárs bilit is hozott magával, éjszaka nem volt kedve kimenni. Reggel pedig a sátor mellé ürítette az éjjeli edény tartalmát. Nesze neked kultúra!) Kiskocsira kötöm a hajómat és elvontatom száz méterre, a táborhelyre. Egy elég nagy szépen ápolt parkban kapunk helyet. Fák is akadnak benne. Kajakomat lerakom az egyik alatt jelezvén, itt én fogok sátrat verni.
Változatosság kedvéért, elered az eső, csak olyan szolidan. Hagyok minden a kajakban, amíg meg nem szűnik az égi áldás. A fa alól nézem a többieket, ki mit csinál, mi a szokás egy ilyen táborhelyen. Most tanulom, soha nem vettem részt több napos vízitúrán. Persze azért van elképzelésem, hogy mit kell tennem. A fa alatt állítom fel a sátrat, mert itt nem lett vizes a fű. Öt perc alatt megvagyok, bepakolom az önfelfújó matracot, a hálózsákot és a felfújható párnát. Előkerülnek a ruhák is. Száraz pólót és rövidnadrágot húzok. Istenem, de jó érzés megint szárazban lenni! Ledőlök, pihenni egy keveset. Mellettem Gergő is sátrat vert, tesz-vesz, majd elcsendesedik. A hatvan kilométeres evezés rányomja bélyegét az emberre, bár nem mondhatom, hogy nagyon fáradt lennék. Inkább érzem magam feldobottnak, a táv sikeres teljesítése, a társaság, a táj, az új élmények miatt. Mind-mind lélekemelő! Előbújok, körbejárom rögtönzött kempingünket, a rakpartot, váltok egy-két szót újonnan megismert túratársakkal. Úgy látom, hogy mindenki jól érzi magát. Csodálom a szemközti hegyeket. A folyó még mindig haragos, állhatatos szél korbácsolja vizét. Néhányan csak most érkeznek meg, a hajó kiemelésével bajlódnak. Örülök, hogy én már túl vagyok ezen.
Visszamegyek sátramhoz, Gergőt szólítom, nem alszik szerencsére. – Menjünk be a városba – javaslom. Vegyünk pár sört, szomjas vagyok nagyon. Nem kell nógatnom, neki is kell vásárolnia pár dolgot. Elindulunk egy utcán, nem túlzottan ápolt épületek fogadnak. Úgy tíz perc után elérjük a városközpontot. Ez már jól néz ki, igényes park, kávézók, kicsi boltok sorakoznak. Autók, emberek nyüzsögnek, pezseg az élet. Egy boltban veszek három doboz sört, Gergő zöldséget, gyümölcsöt, és a Jóisten tudja mit még. A bolt előtt megiszom az egyik sört, annyira szomjas vagyok. Bevásárlás után visszaballagunk a táborhelyünkre. Itt Dejan közli az esti programot, hét órától kajaosztás a park túlsó végében, a színpad előtt.
Hétkor ott van mindenki, nemcsak a túrázók, hanem az egész város lakossága. Hétvége van, a bulizás ideje. Megkapjuk vacsoránkat, finom szerb kaja, káposzta, hús, kolbász. Lehet repetázni is. A parkban több helyen grillező működik, a lakosságnak készítenek ínyencségeket. A színpadon váltják egymást a zenekarok, egyelőre heavy metal szól, nem túl profi bandától, elég gyenge énekessel. Ránk sötétedik, ki-ki szállingózik vissza a táborhelyre. Úgy látom, mindenki korán nyugovóra tér. Tíz óra felé az egész tábor elcsendesedik. Csak a helyi fiatalok bóklásznak a rakparton, szerelmes párok andalognak összebújva, harsány fiúbandák szedik lábukat sietősen, fiatal lányok csoportja sétálgat, míg mi alszunk. A zene a park másik felében hajnali négyig szól, majd az is elhal, és a tájon úrrá lesz a csend. A Duna is csendes, nem háborgatja sem szél, sem ember. A felszín sötét, csak a rakparti lámpák vetnek rá fénycsíkokat. Majd lassacskán keleten az egyik hegy mögött feldereng a hajnal első pírja.
folytatjuk...