3. nap - A Vaskapu
Reggel ötkor talpon vagyunk, az egész tábor felbolydult, ki sietősen tart a mosdók felé (apropó mosdók: ez is megérne egy misét, de inkább hagyjuk), ki pedig álmosan révedezik a sátra előtt. Sátrat bontok, mindent gondosan bepakolok a hajó megfelelő rekeszébe. Átöltözöm az evezős ruhámba, természetesen nem a tegnapiba, mert az még mindig vizes. Éjszaka nem tudott száradni, annyira párás volt a levegő. Amint menetkész vagyok, jöhet a reggeli. Egy májpástétom két szelet kenyérrel, zöldpaprikával, rostos gyümölcslével. Nem sok, de nem is kívánok többet. Valahogy nem érdekel a kajálás. Gergővel elsütünk egy-két ízetlen tréfát és megállapodunk, hogy mostantól minden körülmények között együtt maradunk. Nincs értelme hajtani. Ez nem verseny, ez túra. Azért vagy itt, hogy élvezd, nem, hogy szenvedj.
A legfrissebbek most eregetik vízre kajakjukat. Amint megreggelizünk, mi is. Tegnapi szenvedéseimen okulva kisütöttem, hogy a felfújható párnámat az ülésre teszem, talán nem zsibbad majd el a fenekem. Ám a kajak annyira bizonytalanná vált így alattam, hogy izomból kellett állandóan egyensúlyban tartanom. Öt perc után vettem ki a fenekem alól… Marad a polifoam, mint tegnap.
Két kilométer evezés után Gergőnek meg kellett állnia, mert nagydolga akadt. Köves a part, nehéz lesz kikötni, de nagy úr a szükség. Inkább a természetben végzem a dolgom, mintsem ezekben az ocsmány budikban – közli, amivel nagyon egyetértek. Szó, mi szó, az evezős társaság nincs elkényeztetve ilyen téren. Állítólag a magyar szakaszon nincs ezzel probléma, nagyon kulturáltan oldják meg a szervezők.
Haladunk tovább, a víz tükörsima, misztikus köd ül rajta, az égen összefüggő felhőtakaró. A folyó lassan délnek fordul, balra továbbra is alacsonyabb hegyek látszanak, Ómoldova városa tűnik fel a távolban. A jobb oldal dombos, néhol takaros nyaralókkal a part mentén. A tegnapi evezés érezteti hatását, a váll- és hasizmok nem úgy dolgoznak, mintha frissek lennének. Gergőnek ecsetelem a helyzetemet, ő bölcs székely módjára csak ennyit mond: – Talán nem kellett volna tegnap olyan gyorsan evezni. Be kell látnom, igaza van. Több, mint negyven napja van a vízen, rengeteg a tapasztalata. Mindent tud már erről a túráról.
Bizonytalan, merre menjünk. Minden irányban víz. Túratársakat nem látni sehol, talán egyetlen pontszerű kajakos látszik a messzeségben, de lehet, hogy valami más. Az pedig éppen balra tart. Talán valami mellékága lehet a folyónak arra. Gergővel úgy határozunk, hogy továbbra is délnek tartunk, de a biztonság kedvéért a bal parthoz húzódva. A térképen még reggel megnéztem, hogy ma érintenünk kell Galambóc várát. Ez jó támpont. A bal part mentén haladunk, sűrű nád nőtte be, alacsony dombokat látni, friss zöld fűvel borítva. Lovak legelésznek rajta, látszik, hogy jó dolguk van. A part mentén mindent a nád ural, széles nádmezőket látunk. Néhol egy-egy horgász tűnik fel, ladikból pecáznak. Meg kellene tudni, hogy merre kellene mennünk, vajon ez-e a jó folyóág? Nem tudok szerbül, közelebb húzódom az egyik csónakos horgászhoz és csak ennyit mondok: Golubac? Az ember mutogat, magyaráz hosszan, persze nekem elegendő a mutatás iránya. Jó felé megyünk, ez a lényeg.
A nádfolyosón
Gyönyörű nádfolyosó tűnik fel előttünk, balra. Menjünk be – javaslom –, nézzük meg, még ha kerülő is. Smaragdzöld, tiszta a víz. Lassan, óvatosan evezünk, hogy még az evezők se csobbanjanak. Lopakodva hatolunk be ebbe a csodába. Mindkét oldalon nád, tündérrózsák mind nagyobb foltjai borítják a felszínt. A nád egyszer csak véget ér, kitágul a látóhatár. Megdöbbenünk: mindenfelé víz, ameddig a szem ellát. Nagyon távolban sejlik fel a part halvány foltja. A vízből elhalt fák csonka törzsei állnak ki, szürkén, csupaszon. Mint megannyi csontkéz! A felhőtakaró szétnyílik, a napfény utat tör magának. A látvány borzongatóan gyönyörű. Újabb színdarab, melyet a természet ad elő nekünk. Némán csodáljuk. Perceket időzünk itt, áldva döntésünket, hogy erre jövünk. A távolban halványan hegyvonulatok látszanak minden felől, nem csak a baloldalon, mint eddig.
Mint megannyi csontkéz, mely az ég felé mered
Galambócnál kikötünk – egyezünk meg Gergővel. Lassan megindulunk, az irányt keletnek vesszük. A térképen megnéztem, hogy a nagy víz délkeleti sarkán van Galambóc vára, onnan tudunk majd tovább haladni. Húzzuk evezőinket, a szél kezd föltámadni, szerencsére hátulról. A hullámok egyelőre nem vészesen magasak. Toronyiránt vágunk át a hatalmas vízfelületen. A távoli homályos hegyek halványszürkéről színesre változnak. Kirajzolódik a Vaskapu szoros bejárata, mely méltó a nevére. Itt éri el a Duna a Kárpátok láncát. Meredek sziklafalak közé szorul be, száz kilométeren keresztül. – Látod Gergő, ezért jöttem! És a csodálatos utazás csak most kezdődik. Már egyszer autóval végigjártam, de az túl egyszerű, túl hétköznapi. Most végre a vízről is megcsodálhatom!
Galambóc vára. Szerbül: Golubac
Ha a szoros irányába haladunk, akkor nem fogjuk eltéveszteni Galambóc várát, ez biztos. Nem is kell sokat eveznünk, hogy kirajzolódjon fehér tömbje. (undefined). Rövidke előadást rögtönözök a vár történetéről Gergőnek. (A román oldali Lászlóvárából innen nem látszik semmi. undefined) Nagy szükség lenne pihenőre, mert ülepem megint elzsibbadt. Még fél óra evezés a várig, úgy érzem, hogy soha nem érek oda. A parthoz húzódom, de egy biztonsági őr tájékoztat, hogy itt nem szabad kishajóval kikötni. Megértettem, arrébb kell mennem. Bezzeg Gergőt nem lehet csak úgy elküldeni. Elkezd angolul vitatkozni a biztonsági őrrel, hogy vészhelyzet van – bepróbálkozik az SOS-sel is –mindenféleképp ki kell szállnia a hajóból. Én is próbálom csitítani Gergőt, hogy a szabály az szabály, ez az ember csak az utasítás szerint cselekszik. Majd arrébb megyünk, és ott kikötünk, teljesen mindegy. Hagyja a fenébe az egészet, nem éri meg veszekedni. Így a várlátogatásból nem lesz semmi, de amit eddig láttunk az már épp elegendő. Közel evezünk a vízből kiemelkedő várfalakhoz, megérintem az ódon köveket. Szívom magamba a történelmet. Olyan kíváncsi lennék, hogyan nézett itt ki minden, az emberek hogyan gondolkodtak a középkorban.
Galambóc után pihentünk
A galambóci pihenő. Innen leszűkül a folyó.
Fehér mészkősziklára épült a vár. Korábban ezen a sziklán – és a váron – keresztül haladt a műút, de 2018-ban a vár teljes felújításával áthelyezték egy alagútba. Sajnos közvetlenül a vár mellett nem találunk kikötésre alkalmas helyet, mindenütt meredek sziklafalak fogadnak. Úgy ötszáz méterrel arrébb találunk egy rozoga házikót, csónakkikötő mólóval, ezt nézzük ki pihenő helynek. A parthoz közeledve át kell vágnunk egy hínár- és tavirózsa mezőn. A parányi mólóhoz kikötjük a kajakokat, nem egyszerű kiszállni, mert magas az építmény. Eszünk egy-egy müzli-szeletet, pár korty vízzel öblítjük le. Üldögélünk, beszélgetünk, csodáljuk a tájat. Egyetértünk, hogy ez valószínűleg a Duna legszebb része. Néhány túratársunk elhalad előttünk, egyesek közel a román parthoz, ők valószínűleg navigáció segítségével mennek. Legalább négy-öt kilométert spórolhattunk volna, ha mi is arra tartunk. De akkor nem láthattuk volna az eddigi csodákat. Így hát nem bánkódunk. Néhány fényképet csinálunk, a kis móló végéből még valamennyire látszik a vár. Szemben a hegy tetején szélerőmű lapátkerekei forognak. Méltatlankodom is, amiért a természet legcsodásabb képződményeit csúfítják el az emberek. Miért pont itt? Annyi más helyet találhattak volna. (Később olvastam valahol, hogy a Vaskapu szoros állandóan szeles, ergo ezért állnak itt a szélkerekek.)
A pihenő után vízre szállunk, van még hátra húsz kilométer Dobra falváig. A Duna meglehetősen leszűkül, szélessége nem lehet nagyobb, mint Budapestnél. Mindkét oldalon meredek hegyek, sziklafalak övezik. A nap már előbújt, melegen áraszt el sugaraival. A meleggel együtt persze jön a szél is, szerencsére hátulról. Nem kicsit – nagyon! Olyannyira, hogy angol társunk – Roger – kinyitja az esernyőjét, maga előtt tartja, és vitorla gyanánt használja. Mellé irányítom kajakomat és meglepődve tapasztalom, hogy majdnem ugyanolyan sebességgel halad, mint én. Umbrella comes handy, anytime – jelenti ki angolos hidegvérrel. Istenem, ezek az angolok! Rogernek valóban mindig kéznél van az esernyője, megfigyeltem, hogy még a kajakban is, a csomag-leszorító gumikötelekkel rögzítve, a beülő előtt. Sosem tudni, mikor kellhet. Most is jó szolgálatot tesz. Gergővel jót vigyorgunk, le is fényképezzük, Roger pedig büszke a találmányára.
A Nap erősen tűz, élénk szél enyhíti a meleget, viszont ilyenkor kell vigyázni a leégéssel. A hullámok hátán megcsillan a napsugár, mindenfelől verődik ránk. Véletlenül több túrázó is összeáll, legalább tízen vagyunk egy csoportban, így evezünk tovább. Ismét a szerb part mentén lapátolunk, egy helyen nagyon sekély a víz, feneket érnek az evezők. Beljebb kell menni, a folyó közepére, de itt már eléggé veszélyes méretűek a hullámok. Kajakjaink szerencsére a jól reagálnak a körülményekre. Igaz, néha egy-egy nagyobb hullám kifordítja a hajó farát, de ez nem lényeges. Mindegyikünk elég rutinos vízitúrázó, senki sem tart borulástól. Negyven perc múlva érjük el Dobrát. Egy kis patakon kell beeveznünk a kikötési pontig. Füves föveny fogad. A parton gyerekek álldogálnak, első kérdésük minden érkezőhöz: Where are you from? – Hungary – válaszolom, de látom a tétova tekinteteket, ezért szerbül is mondom: Magyarszka. Felcsillan a szemük, így már értik. Még kiabálnak valamit, amit nem értek, de már nem is velem foglalkoznak, hanem a következő érkezővel. Délután két óra van, ma negyven kilométert tettünk meg.
Dobra falu: focipálya
Kivonszolom a hajót a partra, kinyújtóztatom a tagjaimat, elindulok ismerőst keresni, hogy kölcsönkérhessem a hajóvontató kocsit. Egy nagy focipályán helyeznek el minket. Szerencsére a Duna felőli oldalán fasor fogja fel a szelet. Itt állítom fel a sátramat. Eszem pár falatot, gondolkodom, hogy mit is fogok csinálni a nap hátralévő részében. Legjobb lesz felfedező útra indulni a faluba. Meglehetősen szomjas vagyok, jól esne egy üveg sör. Meg vásárolnom is kellene valami ennivalót. Szomorúan konstatálom, hogy ez Szerbia talán legkisebb falva, pár házon és egy kocsmán kívül semmi sincs. Mindegy, akkor csak iszunk. Veszek a kocsmában egy üveg sört, a teraszon felhörpintem, a helyiek lopva méregetnek, ki a ménkű lehet ez. Veszek még két üveggel – jó lesz későbbre. Körülnézek a faluban, öt perc alatt végzek, semmi látnivaló sincs. Visszaballagok a táborhelyre, ledőlök aludni, jobb híján. Gergővel beszélgetünk, hozzánk csapódik Laci bá, a szlovákiai magyar, aki Ausztriában él. Megvitatjuk a napi eseményeket, mindenki elmeséli a maga sztoriját. Elütjük valahogy az időt a vacsoráig. A tusoló igen egyszerű, a WC külső falán van kivezetve egy cső, abból jön a hidegvíz. Ma is kihagyom a fürdést… Egy idő után öntisztulóvá válik az ember. Beborul az égbolt, de még nem esik. Este hét óra felé megkezdődik a vacsora osztása. A szerbek megint kitesznek magukért, grillezett húst káposztával, kenyeret és sört osztanak. A hús sülhetett volna még, elég rágós.
Nyolc óra felé megérkeznek a galambóci iskolások népviseletben, és a polgármester úr. Rövid beszédet mond, köszönti a különböző nemzeteket, örömét fejezi ki, hogy itt Galambóc mellett ver tábort a csapat. Felkéri a résztvevő nemzetek vezetőit, hogy mondjanak pár mondatot ők is. A kis ünnepség után az iskolások fergeteges néptáncot adnak elő. Távol áll a magyar folklórtól, inkább a törökhöz hasonlít, amin persze nem csodálkozom. Mindazonáltal nagyon tetszik mindenkinek, s persze a zene is élénken lüktető. Jó hangulatot csinálnak a gyerekek, de úgy látom, hogy itt sincsenek túlságosan megbecsülve a néphagyományok, mivel nem túl sok a táncos. Az előadás után szétszéled a csapat, mindenki a sátrába húzódik, vagy kisebb csoportokban beszélget. Fáradtak az emberek. Vagy most dolgozzák fel a napi élményeiket? Ki tudja? Mindenesetre elteszem magam holnapra. Éppen elaludni készülök, mikor nagy zápor kerekedik. Nyugodt vagyok, minden rendben van odakint, semmim sem ázik, fedél alatt van. Kisvártatva érzem, hogy a sátor alatt folyik a víz. A fene enné meg! Becsorog az eső a sátor alja alá, mert a föld nem tudja olyan gyorsan elnyelni a vizet. Tanakodom, hogy most mitévő legyek. Áttelepüljek máshová vagy hagyjak mindent, ahogy van? Az utóbbit választom. Legyen úgy, ahogy a természet akarja. Megadom magam a sorsnak és elalszom.