5. nap - A Kazán
Ma különösen korán indulunk el. Még nem kelt fel a Nap a hegyek mögül. Talán fél hat lehet. Egyedül csak Amundsen indult hamarabb, mindig ő az első. Nem tudjuk, miért ez a szokása. A túlpart csak homályosan látszott. Kissé aggódtam a szél miatt, ugyanis innen a Duna északnak fordul, ami azt jelenti, hogy ellenszelünk lesz. Ezért is terveztünk Gergővel korai indulást.
Újra végigcipeljük hajóinkat az utcákon, a strandon, a sólyáig. Felhúzom a tegnap vásárolt kesztyűt, reménykedem, hogy jó szolgálatot tesz. Búcsút mondok a szép kis településnek, belecsapunk evezőinkkel a tükörsima vízbe, megkezdjük a mai 33 kilométert. Ez a nap lesz a legizgalmasabb, áthaladással a Kazán szoroson. Alig várom, hogy meglássam. Egyelőre a megint széles Duna nagy kanyarulatában, közepén evezünk. A messzeségben feltűnik Amundsen, Gerivel megállapítjuk, hogy nem jó irányba megy, már régen neki is északkelet felé kellett volna kanyarodnia. Sebaj, így legalább le fogjuk előzni. Közben a nagy kanyarra leereszkedik a köd, Amundsent szem elől veszítjük. Végre elénk tárul a hosszú egyenes. A víz kisimul, színe mélyzöld. Mindkét parton hegyek sorakoznak. Ez hihetetlen, ilyen tükör vizünk mostanában nem volt. A kajak orra hasítja a vizet, az orrhullám V-alakban válik ketté. A Nap sugarai csak most kezdenek kibukkanni az egyik hegy mögül, első sugarai már meleget árasztanak. Megállunk, nézelődünk, élvezzük a síri csendet. Mögöttünk egy szállodahajó kürtje veri fel a nyugalmat. Aztán meghalljuk dízelmotorjainak tompa mormogását. Lassan közelít, nem sokkal gyorsabb nálunk. Utolér, néhány korán kelő utas integet nekünk a hátsó fedélzetről. Egy darabig próbáljuk tartani vele a tempót, de győz a gép. Aztán lassan elmosódik a képe előttünk a messzeségben.
A távolban az a szűk V a Kazán szoros. A fekete pötty a szállodahajó
Közeledünk
És már itt is van előttünk.
A Nagy-Kazán szoros kezd kirajzolódni előttünk. Mindkét oldalon meredek sziklafalak emelkednek ki a vízből, de mintha nem a partról, hanem a folyó közepétől indulnának a sziklák. Tényleg keskeny! Csak azt nem értem, hogy hogyan fért el itt a szállodahajó, ugyanis már eltűnt a szemünk elől. Még fél órát evezünk, mire elérjük a szoros bejáratát. Végre! (Nagyon részletes összefoglalás olvasható ITT!) A víz még mindig sima, szellő sem rebben. A nap már rég feljött, melegen süt, bár a 200 – 250 méter magas sziklák beárnyékolják a szoros egy részét. A Duna szélessége száz méter lehet, mélysége 75-80.
Evezés a szorosban
Baloldalon feliratos kőtáblát veszünk észre a sziklafalban. Tisztelgünk Széchenyi emléke előtt, akinek köszönhetően autóval végig lehet menni a folyó mellett. Az eredeti tábla víz alatt van a duzzasztás miatt – azt nem mentették meg az oláhok. Addig marad ezen az eldugott helyen, csak vízről látható, tehát évente két-három magyar ember láthatja, akik éppen erre eveznek. A táblát 2017-ben a Magyar Hajózásért Egyesület újra elkészítette és a víz szintje fölött elhelyezte. Csodálkozom, hogy még nem verték le. Egy nagyon érdekes, mondhatni izgalmas tanulmányt olvashatunk Széchenyi munkásságáról, az Al-Duna szabályozásáról.
A barlangból kifelé
A napos oldalon haladunk tovább, ahol Gergő felfedez egy barlangot, melynek érdekesen ferde, keskeny a bejárata (ez a Ponicova barlang). Menjünk be ide! – kiált lelkesen. Nem sok kedvem van hozzá, de legyen meg az ő akarata. Befordulunk hajóinkat a barlangba, lassan haladunk előre, csökken a fény, ahogy egyre beljebb jutunk. Körülbelül ötven métert tudunk haladni, mikor véget ér a víz, szerencsére meg tudjuk fordítani kajakjainkat, anélkül, hogy ki kellene szállni. Néhány fotót készítünk, belülről nézve furcsa ez a ferde nyílás. Amint kiérünk, Amundsen jelenik meg előttünk. Szóval mégsem tévedt el. Úgy dönt, hogy ő is bemegy körülnézni.
Motorcsónakok zöme tömve turistákkal
Tovább lapátolunk, megpillantjuk az első stéget, amely nagyobb hajók kikötésére is alkalmas. Fölötte a sziklában jó nagy nyílás, a Veterani barlang bejárata. Kikötünk a stéghez, felkaptatunk a barlang bejáratához. Valami jegyiroda van itt, meg sorompó, de ez minket nem zavar, hisz úgysincs senki. Beljebb megyünk a sötét alagútban. Tágas földalatti csarnokba érkezünk. Izgalmas. Különösebben nem látni semmit, mert sötét van, így visszafordulunk a barlang száján beszűrődő fény felé. Kiérünk a napfényre, ekkor jelenik meg az első motoros kishajó, turistákkal tömve. Reggel 8:20-at mutat az órám. Aztán hamarosan érkezik a második hajó, majd a harmadik. Mi a fene? Hogyan ülünk vissza a kajakba, ha ezek teljesen elfoglalják a stéget? Egy darabig várunk, de a motorcsónakoknak eszük ágában sincs elhagyni a helyüket. Megunjuk a várakozást, kajakjainkat átvontatjuk a stég part felőli oldalára, – ahol természetesen kusza növények, indák, uszadék fák nehezítik a vízre szállásunkat. A román motorcsónakosokat a legkevésbé sem érdekli a kínlódásunk, még véletlenül sem jutna eszébe egyiküknek sem, hogy egy kis időre arrébb álljon. Szemmel láthatóan élvezik a szorult helyzetünket. Ezúttal sem lettem oláh-barát! További motorosok érkeznek, már kikötni sem tudnak, várakoznak a stég környékén. Várják, hogy valamelyik másik húzzon már el innen.
A Nagy-Kazánban. Pazar táj, melyet fáradságos munkával igyekszik tönkretenni az ember
Különböző méretű és teljesítményű motorcsónakok jönnek-mennek, hozzák-viszik a sok turistát a barlanghoz. Persze érthető, idegenforgalmi látványosság. Mondanom sem kell, hogy hamarosan mindenfelől lötykölődő hullámossá válik a tükörsima víz. Akkora hullámot ver némelyik motoros, hogy a hajómba többször is becsap. Némelyik okostojás közvetlen mellettünk húz el, esze ágában sincs lassítani, sőt némelyik még egyet húz a gázkaron. Te, ezek direkt szórakoznak velünk – kiáltom át Gerinek, próbálva túlharsogni a motorbömbölést. Szitkozódunk, próbálunk kikecmeregni ebből a zűrzavarból és a szerb oldalra húzódni. Ott talán lecsillapodnak a hullámok, de nem: a függőleges sziklafalak visszaverik a hullámokat. A Kazán szoros teljes vízfelületén össze-vissza csapkodó állóhullámok alakulnak ki. Ebben vagyunk kénytelenek evezni. A román motorosok szívbaj nélkül átlépik a Duna közepén húzódó határt, szemlátomást nem zavarja őket. Nem is szólva az állandó zajról. Sajnos tönkreteszi az élményt, amelyet a gyönyörű természet nyújtana. Áhítat helyett a bosszankodás… Nagyon sajnálom, hogy így alakulnak a dolgok.
A Kis-Kazán bejárata
A Nagy Kazán után kiszélesedik a folyó, akár egy tó. A román oldalon Dunatölgyes szinte csak szállodákból és panziókból áll, onnan jön a turisták zöme. Majd következik a Kis Kazán szoros. Ez már nem annyira hosszú. A szerb oldalon Traianus római császár tábláját vésték a sziklafalba. Figyelemre sem méltatom, egyrészt mert már évekkel ezelőtt láttam, másrészt nincs magyar vonatkozása. Sajnálom, engem csak a magyar történelem érdekel. Ahogy kiérkezünk a szorosból, a Duna ismét szétterül, legalább másfél kilométer széles lesz. Túloldalt Decebal törzsfő hatalmas arcképe látható a sziklába vésve. Hagyjuk is keserű gondolataimat! Van még a közelében egy látványosság, a Mraconia kolostor. A román propaganda itt is működik, akkora trikolor épült ide, hogy kilométerekről látható.
A Mraconia kolostor és az elmaradhatatlan román trikolor
Amint kiszélesedik a folyó, már nincs ránk hatással a motorcsónakok hullámverése. Hál’ istennek a túloldalon robognak, hozzák Jeselnicáról, Orsováról a sok turistát. Mi a szerb oldalon evezünk, lassan kibontakozik előttünk Tekija település. Ez lesz a következő megállónk. Szép kis falucska a domboldalban megbújva. Még egy fél óra lapátolás és ott vagyunk. Dél körül járhat az idő, amikor hajóink befutnak.
Távolban Tekija falva
„Komfortos” táborhelyünk Tekijában
Hosszú, kavicsos partszakaszt választottak a szerb TID-szervezők. Sírni tudnék! Ez a hely sátorozásra nem alkalmas. A part meredeken lejt a folyó felé, egy kerítés húzódik végig, alig tíz méterre a víztől, nincs egy talpalatnyi vízszintes sátorhely. A füves terület nem sok, (az is lejtős), inkább kavics borít mindent. Ami persze szép, csak nem tartja meg a sátorcövekeket. Néhány fa azért van a környéken, de azok is a tusoló körül, oda nem szeretném felállítani a sátramat. Az augusztusi nap pedig igen keményen perzsel. A kavics annyira forró, hogy mezítláb nem lehet rajta járni. Ebben a forróságban próbáljon valaki sátorba bújni. A kerítés mögött egy hatalmas elhanyagolt telek, embermagasságú gazzal. Legalább ezt tették volna rendbe, jól elfért volna a sok evezős. Katasztrófa! Ez az igénytelenség, a nemtörődömség mérhetetlenül felbosszant. A budit már meg sem említem, csak annyit, hogy non plusz ultra! A kajakot kivonszolom a partra, leteszem a kerítés tövébe, gyorsan átöltözöm, magamhoz veszem a pénztárcát és elindulok a faluba boltot keresni. Sört kell vennem, hogy valamivel tompítsam felháborodásomat. Fél órás keresgélés után megtalálom a szupermarketet, elég jól néz ki, nagy is, bőséges árukészlettel. Veszek pár doboz sört és kakaós nápolyit. Érdekes, hogy eddig minden nap kakaós nápolyit eszegettem. Nem is voltam éhes soha. A bolt előtt van egy kisebb park, néhány paddal. Leülök, felpattintok egy sört, leöblítem kiszáradt torkomat. Nagyon-nagyon jól esik! Elüldögélek egy darabig még a padon, élvezem a fák árnyékát, a sör hűsítő üdeségét. Néhány helyi lakos üldögél még rajtam kívül a bolt körül, valószínűleg ez a faluközpont. Délután egy óra van. Mi a francot csináljak egész délután? Mivel lehet ezen a sivár helyen elütni az időt? Nagy kérdés! Darabig még üldögélek, aztán úgy döntök, hogy visszamegyek a táborhelyre, hátha felfedezek valamilyen körülményt, ami jobbá teszi a helyzetet.
Mire visszaérek, sokan megérkeztek. Küzdenek a jó sátorhelyekért a keskeny parton. Gergő már kényelembe helyezte magát és könyvet olvas. Döbbenet! Sátra készen, az evezőlapátot függőlegesbe állította, két oldalról kipányvázta egy-egy sátorkötéllel, plusz egy harmadik kötelet vízszintesen kihúzott a kerítés irányába. Erre terítette nagy fürdőlepedőjét, amelynek árnyéka alatt lehetett üldögélni, olvasgatni. Gergő vagy nagyon okos, vagy sokat tapasztalt ezen a túrán! Szemmel láthatóan jól érzi magát, velem ellentétben, aki dúl-fúl mérgében. Példát kellene vennem róla, ismerem el magamban. Bármilyen körülmények között feltalálja magát, soha nem panaszkodik, nem hibáztat másokat. Csak mindent elfogad úgy, ahogy van. Rájövök, ez jó taktika lehet. Letelepszem a zsebkendőnyi árnyék szélére, Gergő szorít valamennyi helyet. Sörözgetek, beszélgetünk, nézem a többiek cihelődését. Úgy látom, hogy mindenki megpróbálja a legjobbat kihozni a nem túl előnyös körülményekből.
Újra visszamegyek a faluba, érdeklődöm a „bus stanica” holléte felől, hogy elmehessek a kocsimért Szendrőre, ha jön busz egyáltalán. Ez jó délutáni időtöltés lesz. Mutatja egy asszony az irányt. Az út mentén magányos kicsi épület áll, ami akár buszmegálló is lehet. Iszonyat lepukkant, romos, összeszarva. A koszos ablakokra halálhirdetéseket ragasztgattak ki, van tíz évvel korábbi is. Pad nincs, menetrend talán soha nem is volt. A helyiek tudják fejből, idegen erre úgysem jár. Klassz! Ismét bebizonyosodott: a Balkán az Balkán. De hagyjuk az előítéleteket – lesz még rosszabb is (fő az optimizmus). Visszamegyek a házak közé, hátha találok embert, aki megmondaná, mikor jön a busz. Megszólítok egy fiatalembert, szerencsére beszél angolul, megtudom, hogy 16:45-kor jön a járat. Azt is elmondja, hogy ez a busz Belgrádig megy, Smederevót nem érinti, Pozsarevácnál át kell szállni. Nem jó hír! Egyrészt későn indulnék, legalább három óra a menetidő, plusz az átszállás. Mikor érnék oda? Sajnos el kell vetnem az ötletet, hogy ma visszautazzam a kocsiért. Visszaballagok a táborhelyünkhöz, lassan, hisz rengeteg az időm. A hőség továbbra sem szűnik, mit is csinálhat ilyenkor az egyszerű halandó a Duna mellett? Hát fürdik egyet! A folyó vize kellemesen hűvös, tiszta. Ma már nem is kell letusolnom. Fura ez a sok evezős ember. Fél életüket a vízen töltik, de úgy látom, nem szeretnek fürdőzni, eddig egyiküket sem láttam úszkálni. Ki érti ezt? Dejan kihirdeti, hogy ma nincs vacsora, egyénileg kell megoldani és este hétkor megbeszélés lesz a holnapi zsilipelésről.
Összegyűlünk, Dejan pár szóval elmondja, hogy Bruno, a német csapat szóvivője mondja el a holnapi tudnivalókat. Bruno sokáig beszél, angolul és németül is vázolja a napirendet, szabályokat. Az eligazítás után Gerivel fölmegyünk a bolthoz, nekem kell valami vacsorára, mert az otthonról hozott májpástétomok megbüdösödtek. A kis parkban többen üldögélnek, helyi törzsvendégek és túrázók, mindenki sörözget, beszélget. Leülünk egy padra, eszem pár falatot, bontok egy sört, Geri is. Egy idősebb ember magyarul köszönt minket. Micsoda meglepetés! Kiderül, hogy Orsováról jött át az édesanyja Szerbiába, mert ott nem szívlelték a magyarokat. Hosszan beszélgetünk sok mindenről. Közben Franz (az osztrák bohém) is odatelepszik közénk, Gergővel felváltva fordítunk neki. Előadja, hogy imádja a magyar fürdőket, főleg a budapestieket. Késő estig beszélgetünk, majd visszaballagunk a táborhelyünkre. Érdekes módon senki sem rúgott be, még csak nem is spicces. Túrámon egyetlen evezőst nem láttam részegen. Úgy látszik, ez az evezős társadalom már csak ilyen.
A sátram felállítása még hátra van. Nem bajlódom a külső ponyva felhúzásával. Úgysincs hideg éjszaka. Csak pára ne legyen! A kezem gyógyul, beválik a kesztyű. Bebújok a hálózsákba és már alszom is.