6. nap - A vízlépcső
Ma együtt kell indulnunk (elvileg), és érkeznünk a vízlépcső zsilipjének bejáratához, 11:00-kor. Nincs kivétel, nem várhatunk senkire, az egész csapatnak egyszerre kell átkelnie. Harminc méter a szintkülönbség. Nem játék! Zsilipelni nem olcsó mulatság. Mindannyian szinte egyszerre kelünk föl, bontjuk sátrunkat, reggelizünk, tesszük vízre hajónkat. Geri és én a végére maradunk, tudjuk a távolságot, a sebességünket, ki lehet számítani az időszükségletet. Persze nem akarunk sietni, ezért nem húzzuk nagyon az időt a parton. Sátrat bontok, reggelizés, szükségletek elvégzése az út menti bozótban (a budi kritikán aluli). Kajakok vízen, belecsapunk a lecsóba!
Orsovánál járunk. Már voltam itt két éve. A mai város a hetvenes években épült, amikor a Vaskapu vízi erőmű megépítésével víz alá került a régi, és Ada Kaleh szigete. Érdekes, hogy a kommunista kor emlékét mindezek ellenére őrzik, egy régi üzemen „Éljen a Román Szocialista Köztársaság!” felirat díszeleg. Amúgy koszos kisváros, egyetlen érdekessége, hogy a Cserna folyó itt torkollik a Dunába. Bruno, a német „führer” keveredik mellém, egy darabig együtt megyünk. Elmeséli, hogy gyerekkorában kezdett evezni, Sándor nevű magyar edzővel. Ő honosította meg abban a német városban az evezős sportágakat. Vezetéknevére már nem emlékszik.
Orsova után nagy ívű jobbos kanyar következik. Talán most evezünk át Ada Kaleh szigete fölött. (Eltűnésének körülményei.) A kanyarból kiérve feltűnik az erőmű monumentális tömbje, mely keresztben teljesen elzárja az utat. Ilyenkor meghajolok az emberi akarat és tudás előtt. Szovjet tervezés, szovjet kivitelezés. Közelebb evickélünk, a jobb oldalon kell maradnunk, mivel a szerb oldali zsilipen fogunk átmenni. Rengeteg időnk van még, több, mint egy óra. Az erőmű előtt egy kilométernyire van egy kiágazás, beevezek. Már többen vannak a parton, hűvös árnyékot keresve. Evezgetnék egy kicsit, de alig 500 méter hosszú a kis öböl. Sebaj, lehorgonyzom a csücskében és várok. Itt legalább árnyék van.
Az erőmű közelében gyülekeztünk
Várakozás a zsilipkamra előtt
11 előtt pár perccel mindenki ott várakozik a zsilip bejáratánál, figyeljük, mikor vált zöldre a piros lámpa. Mi pontosak vagyunk, a zsilipkezelők nem. Van 11:20 is, mire beúsztathatunk a zsilipkamrába, amely 200 méter hosszú, 30 méter széles, vasbeton oldalfalakkal. Az elülső fal acél. Hármas-négyes csoportokba összekapaszkodunk, a külső ember fogja a bóját, amely a vízszinttel együtt fog mozogni. Ehhez kötik ki a nagy hajókat is. Dél körül megszólalnak a hidraulika motorjai. Mögöttünk a vízből lassan kiemelkedik egy acélfal, a víz fölött fél méterrel megáll. Teljesen be vagyunk zárva. A vízszint lassan elkezd süllyedni alattunk, a vasbeton falak egyre magasabbak lesznek. Fél órába telik a 15 méteres süllyedés. Megérkeztünk az első szintre. Most az előttünk lévő kapu kezd el süllyedni, ne nem az egész, csak a fele, ugyanis vízszintesen ketté van osztva. A fotón majd jól látszik. A kapu eltűnik a víz alatt, mi pedig beúsztatunk a következő zsilipkamrába. Amint mindenki bent van, és újra összekapaszkodik, a mögénk került kapu ismét kiemelkedik a vízből és bezárja a medencét. Újabb fél óra alatt ismét kiengedik alólunk a vizet, lesüllyedünk a Duna alsó – erőmű mögötti – szintjére. Lassan kinyílik előttünk az óriási kapu. Most látszik csak, hogy milyen vastag. Legalább két méter, nem tömör acél, csak lemezekből épül fel. Ahogy nyílik a kapu, úgy tárul fel előttünk a táj. A hegyek eltűntek, csak a román oldalon látszik néhány kisebb domb. Micsoda hirtelen változás! A szerb part szinte teljesen sík, csak egy homokos, löszös magas part emelkedik a vízszint fölé vagy tíz méternyit.
Ez még a felső szint
A felső szinten még mindig, de már 15 méterrel lejjebb
Most úszunk át az alsó szintre
Az alsó szint kapuja, ez már a Dunára nyílik
Visszatekintve, immár 30 méterrel alacsonyabban
Együtt van a csapat. Mindenki egy zsilipkamrában. Akár rendezhetnénk egy laza háziversenyt, ki ér hamarabb Kladovóba, amely még jó tíz kilométerre van. Valószínűleg többek agyában is felmerült ez, mert pár fiatalabb úgy belekezdett a lapátolásba, mintha a minél hamarabbi célba érésen múlna az életük. Mondhatom, engem is elkapott a versenyszellem. Ha harc, legyen harc! Sajnos a zsilipkamra hátuljáról indulok, ki kell evickélnem a nyílt vízre, sokan bóklásznak előttem. Az elöl lévők már messze elhúztak, legalább háromszáz méter a hátrányom. Sebaj, kegyetlen iramba kezdek. Itt már érezhető a folyó sodrása, a tíz kilométer teljesítését 45 percre saccolom. Ennyit bőven kibírok ilyen iramban. Sorra előzöm meg a túratársakat, persze többen nem is versenyeznek. Az elején utolérhetetlenek az ausztrál és az amerikai srácok. A távolság egyre növekszik, ők a legjobbak. Féltávnál már csak az ausztrál hölgy és egy német fiatalember húz előttem keményen. Először a hölgyet előzöm meg – minden elismerésem az övé, derekasan hajt. Aztán a német srácot érem utol, centiről-centire haladok el mellette, látom, hogy belehúz, vöröslik az arca, minden ina megfeszül. Ezt így nem fogja sokáig bírni! Ismerem már annyira ezeket a tüneteket. Elmegyek mellette, egy hajóhossznyi távolságot tartok, majd nagyon kicsit visszaveszek az iramból, hogy lássam észreveszi-e, és kap az alkalmon, hogy visszaelőzzön. Igen, vérszemet kap, megpróbál elmenni. Persze nem hagyom, ez csak egy kis erőfelmérés volt. Van szufla a srácban, meg kell hagyni. Jól van, akkor mutassuk meg neki a magyar virtust! Fokozom az iramot, csak annyira, hogy neki kényelmetlen legyen. Húzza kegyetlenül az evezőt, látszik, hogy nagy gyakorlata van a hosszabb távú túrákban. Helyes, így is kell! Kezdek én is fáradni, be kell vallanom magamnak. Ami még jobban zavar, fene sem tudja, hol kell kikötnünk, meddig tart a verseny. Látok valami fal-félét a távolban, de hogy épített rakpart, vagy a kladovói várfal, azt nem lehet innen megállapítani. A srác a jobb oldalamon evez, tehát közelebb van a parthoz, mint én. Fokozatosan húzódik kifelé, valószínűleg tudja a kikötés helyét. A belső íven halad, tehát kisebb a távolság. Már látszik, hogy várfal, kirajzolódik az ötszögletű sarok bástya. A tegnapi eligazítás szerint mögötte lesz a kikötés. Kanyarodunk a várfal felé, a német a belső íven halad, teljesen rám úszik, de én még mindig egy fél hajóhosszal vezetek, mikor elérjük a bástya sarkát. Én itt lelassítok cirkáló tempóba, eddig érdekelt a verseny. A srác diadalittasan lapátol tovább. A bástya mögötti kikötési ponthoz ő ér hamarabb, én csak jó pár hajóhosszal később. Mellé úsztatok, mosolyogva gratulálunk egymásnak, szép munka volt! Az örömöt látni az ő szemében sokkal jobb érzés, mintha a saját győzelmemnek örülnék. Tényleg, őszintén. Most büszke lehet magára, hogy harmadik lett.
A vár bejárata, belül volt a táborhely
A meredek parton egyedül cipelem fel a kajakomat, hisz még nincs itt senki, akitől kiskocsit kérhetnék kölcsön. Baromi nehéz! Az ausztrál és az amcsi hangosan nógatnak, szurkolnak, hogy tartsak ki, mindjárt fönt vagyok. Felérek, lepakolok. A vár egyik bejárata előtt állunk. A falakon belül lesz a szállásunk. Felfedező útra indulok, találok egy vízszintes, árnyékos helyet. Visszaballagok a hajómhoz, ekkorra már többen beértek. Akad kocsi is, amelyre felpakolhatom a kajakot. Behúzom a placcomra. A szerbek már készültek a fogadásunkra, hűtött sör vár reánk, tikkadt utazókra. Dejan már régóta itt lehet, igazi kényelmet alakított ki maga körül. Gyorsan leküldök egy sört, átöltözöm, majd irány a város.
Ma mindenképp el kell hoznom a kocsimat Szendrőről, holnap hazaérnem. Most van időm, még csak délután egy óra. Meg kell találni a buszpályaudvart. Hátha van busz korábban is. Az erőd a külvárosban van, kell jó húsz perc, mire elérem a belvárost. Megkérdezek egy tagot a „bus stanica” felől, aki elmagyarázza, hogy egyenesen, majd a második saroknál balra, onnan kétszáz méter. Magam is meglepődöm, hogyan érthettem meg, talán mert oroszul emlékszem még néhány szóra. Meg is találom. Egyelőre üres a váróterem, a jegyiroda zárva. Menetrendet itt sem látni. Kezdek kétségbe esni. Várnom kell, talán később nyitnak. Bóklászom a környéken, találok egy jófajta pékséget. Nagyon finom húsos kaját veszek, mászkálok a belvárosban le s föl, céltalanul, leülök egy parkban. Visszaballagok a pályaudvarra, szerencsére már bent van a pénztáros. A busz 4:30-kor indul Belgrádba, 7:30-kor érkezik Pozsarevacba, ott át kell szállnom. Persze, ha van csatlakozás – teszi hozzá. És van? – kérdem. Hát azt ő honnan is tudhatná. A buszvállalat nem tudja, hogy innen kétszáz kilométerre, egy helységből indul-e saját járata. Szerintem elég lett volna a neten megnéznie, de látom, hogy a terhére vagyok, pedig másik utas rajtam kívül nincs a pénztárnál. Megveszem a jegyet, valamivel talán olcsóbb, mint itthon. Leülök. Magamban azt tervezgetem, mihez kezdek, ha ellopták a kocsimat. Hol fogok aludni például? Hogy fogom értesíteni Dejant, hogy szóljon a rendőröknek. Ezer kérdés merül fel bennem, de csak arra az esetre, ha nincs meg a kocsi. Ha megvan, akkor nincs min törni a fejemet.
Végre elindul a busz. Elöl foglalok helyet, hogy jól lássak. Gergőnek küldök egy sms-t, hogy úton vagyok, ne keressen. Újra látom az erőművet, Tekijában a lepukkant buszmegállót, a Kazán-szorost a magasból, Donji Milanovac kedves házait, Lepenski Vir-t, Dobra focipályáját, Galambócot. Itt tartunk öt perc pihenőt. A sofőrtől megkérdezem, hogy lesz-e csatlakozás Pozsarevactól (szerencsére jól beszél angolul). Előkapja telefonját, felhív valakit. Sajnos nem – rázza a fejét. Taxiba kell ülnöm, az pedig 20-30 euróba kerül. Kit érdekel most a pénz! Lényeg, hogy odaérjek. Látom, erősen gondolkodik. Én is el tudnálak vinni – böki ki végre. A műszakot Pozsarevácban fejezi be, ott átadja a buszt a kollégának. Ő utána szabad, ha nem bánom, vele is mehetek Szendrőre. Hogyne mennék! Óriási kő esik le a szívemről. Innentől kezdve gond nélkül élvezem a további utat.
Pozsarevácba menetrend szerint érkezünk. A sofőr átadja a műszakot, majd beülök a kocsijába, és elhajtunk Szendrő, azaz Jugovo felé. A táv nem nagy, de úgy látom, bolyong az emberünk, pedig navigáció segít neki. Útközben beszélgetünk erről-arról. Mondja, hogy saccoljam meg, hogy mennyi lehet a fizetése. Gondoltam, hogy nem lehet túl sok, hiszen Szerbiában elég alacsonyak a bérek. Ötszáz euróra tippelek, keserűen mosolyog, majd kiderül, hogy 250-et kap kézhez. Itt határozom el, hogy bőkezű leszek hozzá, amiért vállalta a fuvarozásomat. Végre-valahára megérkezünk a parkolóba, ahol öt nappal ezelőtt a kocsimat hagytam. Itt van, megvan! Ilyen boldog mostanában nem voltam. Örömömben a kezébe nyomok ötven eurót, pedig csak húszat kér. Sir, you are a gentleman – búcsúzom. No, no! YOU are the gentleman – vágja rá, meglátva az ötvenest. Minden jó, ha a vége jó!
Este 9:30 van. Belekezdek a visszaútba, Kladovóba, vaksötétben. Keskeny, ismeretlen utakon, tele alagutakkal, kőomlásokkal, meredek szakadékokkal. Jobb, ha ma visszaérkezem, akkor holnap korán el tudok indulni hazafelé. Egy helyen állok csak meg: a magaslaton, ahol fentről tárul elém a Kis-Kazán. Sehol senki, csodálatos nyugalom honol a tájon, a Tejút sűrűje fenn az égen. Szellő sem rebben, kabóca sem ciripel. Milyen lehetett itt állni századokkal ezelőtt, mikor még nem voltak utak, autók, erőművek, tévé, telefon és mindaz, ami kiszakított minket a természetből?
A román nemzet-tudat éjszaka sem hunyhat ki!
Szemben a Decebal torzó kivilágítva, a Mraconia kolostor pedig a román trikolor színeiben „pompázik”. A román nemzet-tudat éjszaka sem hunyhat ki! El is megy a kedvem a további merengéstől. Itt hagyom ezt a tájat, de képét eltárolom, báját örökre a szívembe zárom.
Éjfélkor érkezem a Kladovo erődhöz. A külső parkolóban állok meg, a kocsiban fogok aludni. Pár cuccért bemegyek még a táborhelyre, a kajakban van matrac, párna, hálózsák. Megágyazok, és elteszem magamat holnapra.
7. nap - Epilógus
Reggel ötkor talpon vagyok, a táborban is ébredeznek. A mai nap hiába pihenő, sokan fenn vannak már, jár a belső óra. Be kell állnom az autóval a várba, de még várok hat óráig, hogy ne ébresszem fel a még alvókat. Átpakolok mindent a kocsiba, a kajakot felkötözöm a tetőcsomagtartóra. Elbúcsúzom Gergőtől (szellemi és erkölcsi tanítómesteremtől) és akiktől utazásomon ismerkedtem meg. Azért örülök, hogy nem megyek tovább. Ennyi elég volt. Célomat elértem, láthattam a Kárpátok és a Duna találkozását, közvetlen közelről tapasztaltam ezt a világot, szépségével és nehézségével együtt.
Többen kérdezik, hogy mit jelent az alcím: „A túra, amely majdnem megváltoztatta az életemet.” Valóban nagy hatással volt rám ez a pár nap. Eddig éjt nappallá téve dolgoztam, a családomért, a karrierért, anyagi javakért. Mindenem megvolt, kivéve egyet: a szabadidőt. Itt jöttem rá, hogy másképp is lehet, sőt kell csinálnom. Hazatérésem után átszerveztem egy-két dolgot. (Nem estem át a ló másik oldalára, azért megmaradt a munka is. Emiatt van ott az a „majdnem”.) Most már több időt adok magamnak, ugyanannyit, mint a munkának. Egyensúly! Mindennek ez a lényege, az egyensúly, csak így jön létre a harmónia.
- VÉGE -