Adria - Kvarner, 2011. augusztus
Nem is oda akartam menni. Volt egy régi vágyam: a Kikládok szigetei mentén Görögországból eljutni Törökországba. Idén azt terveztem, hogy próba-túrán megnézem a Nagy Út egy kis részét, a kontinensről Miloszig hajózva. Két barátommal egyeztettem, de vis major miatt, az utolsó pillanatban, mindketten visszaléptek. Akkor megyek egyedül, döntöttem.
Igen ám, de egy görögországi utat egyedül bevállalni a vak ló bátorsága. Nemcsak az 1200 kilométeres autózás nehéz – a költségekről nem is beszélve –, de ott a tengeren magányosan… Azt már nem! Akkor megyek ismerős vidékre, az Adriára. Kocsival 600 kilométer, költségben sem ver földhöz, a szigetek közel vannak egymáshoz. A feladat nem változott, csak a helyszín. Igaz, az Adria nem ugyanaz, mint az Égei-tenger, de úgy mondják, Isten gyöngyöket szórt az Adriába, így jött létre az ottani szigetvilág. Na, akkor most megyek gyöngy-nézőbe.
Korábbi évek tapasztalata volt, hogy az autópályák forgalma Horvátország felé délután nem vészes. Sima volt a határátlépés, három autó állt előttem. Gond nélkül mentem, fizettem az autópálya-díjat, a hídpénzt Krken és még megcsíptem az éjféli kompot Valabiskánál. Kicsit várakozni kellett, a kellemesen hűs nyáresti időben kajáltam és sétálva mozgattam tagjaimat.
Átérve a szigetre még megtettem Osorig vagy negyven kilométert, majd a lopari kemping parkolójában álomra szenderültem. Egyszerűen leterítettem derékaljamat, elővettem párnámat, hálózsákomat és már tíz méter mélyen szunyáltam. A reggeli napsütés ébresztett fel. Néhány darab keksszel csillapítottam éhségemet és mentem tovább.
A kajakos út kiindulópontja a sziget – Losinj – legdélibb pontja. Hajóm Rotomod Ysak, nagyon szép, és ami szép, az rossz nem is lehet. Neve Asylum. Karcsú, íves alakja vonzza a szemet. Grönlandi forma, magasra felhúzott orral és véggel, gerincvonala ívelt, szaknyelven ezt rocker ívnek nevezik, hasán határozott él fut az orrától a végéig. Nem csupán játékból, a biztonságot szolgálja. A hajó nem túrja a hullámot, hanem felfut rá, és ugyanígy hat az emelt vég is, hátulról érkező hullámokon. A rocker ív a stabil vízfekvést ad, hátszélben, hátulról érkező hullámokon a szörfözés lehetőségét biztosítja. A hasa-éle a dőlésbiztonságban játszik szerepet. Már a beülő peremét éri döntéskor a víz, és még biztonsággal visszahozható a hajó. És ez nem elmélet, már kipróbáltam mindezt a gyakorlatban. Vízmentes csomagtartói rendes méretűek. Minden cucc, ami egy nomád túrához kell, több napi kaja és víz kényelmesen belefér. Magam is csodálkoztam, hogy mindent elnyeltek a rakterek. A kocsiból lecuccolva a hajó mellé a partra, azon kezdtem töprengeni, mi maradjon ki. Végül nem kellett a kocsiban hagynom semmit.
A málházást befejezve „sosem kop el” Opelemmel én is szép rendesen beálltam a sorba az autók közé, és elindultam. Tizenegy felé járt az óra mutatója, amikor ellöktem a hajót a parttól. Viszlát Losinj, viszlát civilizáció! Szervusz Tenger, üdv Szigetek Világa!
Ilovik, a legközelebbi sziget kikötője, a falu vagy két kilométerre van e ponttól. Gondoltam, nem megyek be a faluba, minek. Megyek inkább az első tervezett megállóhoz, a homokos strandhoz a sziget túloldalán. Menet közben azért megálltam egy hangulatos öbölben, fürödtem, kipakoltam, ellenőriztem, minden megvan-e. Innen visszamenni még mindig könnyebb… De helyén volt a sátor, hálózsák, egyéb ruházat, kaják, innivalók – víz és sör –, búvárszemüveg és pipa, minden. Cucc vissza, irány a homokos strand.
Két-három órás útra emlékeztem. Meglepődtem, hogy fele annyi idő alatt elértem a szép ívű Przine-öblöt. Az Adrián ritkák a homokos öblök. Itt viszont, kellemes, fürdőzésre alkalmas a strand. Meg lehet közelíteni a tenger és a szárazföld felől is. Nem voltak sokan, bár ehhez képest elég nagy volt a zaj. Gyerekek, kutyák, németek, olaszok, horvátok, szlovének – volt ott mindenki. Árnyékba húzódva ettem és pihentem, arra gondolva, hogy az első szigeti átkelés még ma előttem áll. Nem zavart a zaj az alvásban.
Délután négy után kezdtem cihelődni. A népek még vígan fürdőztek, a part felől ekkor érkezett a szieszta után indulók csoportja. Néhányan furán néztek engem és a hajót, de mint az őrülteket szokás, nagy ívben elkerültek. Rendben, nem is vágytam ott szóba elegyedni senkivel. Nekilendültem.
Silba, a szemközti sziget gyenge húsz kilométernyire van, ez három és fél - négy óra. A Nap szépen sütött, a szél Beaufort 4-es lehetett, a tenger hullámzott, ahogy ilyen szélben kell, de nem volt vészes. Ilyen helyzetre lehet a görög túrán is számítani. Indulni kell. Úgy fél órája mehettem, amikor motorcsónak pöfögését hallottam. Nagy a víz, sokféle hajó jár-kel, elférünk egymás mellett, nem zavarom őket, ők meg ki tudnak kerülni.
A zúgás egyre erősödött. Néztem, ez a hajó felém jön. Nem rendőr, mit akarhat? Ahogy a közelembe ért, mondja horvátul, és mutatja is, gesztikulál határozottan, forduljak vissza, jön a bóra.
Ez a Velebitről a tengerre zúduló szél. Olyan, mint a Bakonyról a Balatonra lecsapó főn. Bukószél. Félelmetes tud lenni. Én még nem éltem át sem vízen, sem parton. De hiszek azoknak, akik már húztak ki bóra után hullát a tengerből. Egyébként minden halandó láthatja a bóra egyfajta következményét. A szigetek szépen zöldellnek, kivéve a part 10-50 méteres részét. Ide csapnak fel a bóra hullámai, kíméletlenül kiirtva minden zöldet. Ha azt mondja ez az ember, forduljak vissza, nem sajnálta a fáradtságot utánam jönni, biztos tud valamit. Visszafordultam. Nem kockáztatok az út elején. Később sem. Minek? Egyszer úgy is odaérek. Visszamentem az iloviki strandra.
A népek kezdtek cihelődni, indultak haza, ki gyalogosan a faluba, ki hajójával az otthont jelentő kikötőbe. Lassan elcsendesedett a part. Vacsorát készítettem – chilis bab füstölt hússal (konzerv), sörrel (dobozos) – majd a pakolás után sátrat állítottam, elvermeltem magam. A sátorban még megírogattam az első sms-eket, nyugodjanak meg az otthoniak, és már aludtam is.