Másnap ismét napsütés ébresztett. Nagyon szépek a reggelek a tengerparton. A napkelte új élmények reményét jelenti. Reggel öt-hat óra tájban még elviselhető a hőmérséklet. A szél lágyan simogat, a levegő kellemesen hűs, a víz barátságosan csobog, ahogy partra fut. Csend van, ez a világ nem sürget. Része vagyok ilyenkor a természetnek, barátsággal fogad, ha felveszem ritmusát, tisztelem törvényeit. Én pedig igyekeztem…
Akkurátusan elkészítettem reggelimet – tea, felvágott, kenyér, sajt, lekvár –, összepakoltam a cuccot, be mindent a hajóba, és irány a víz. A tegnap keresett öböltől félórányira táboroztam. Akkor, évekkel ezelőtt, megváltásnak tűnt az erős szeles átkelés után. Most csendes volt a víz.
Az öböl egyike az úton talált legnagyobb ívű sekélyvizű partoknak. Nem véletlen, mert az adriai mészkő-gyöngyök közül Olib „kilóg”. Lapos sziget, üledékes földterület, sok kellemes öböllel. Neve is ehhez kapcsolódik. A rómaiak a latin alluvium, a jól megművelhető föld alapján nevezték el, ez változott évszázadok alatt mai alakjára.
A következő célpont Molat szigete. Körülbelül húsz kilométeres átkelésnek látszott. Nekilendültem. Az idő továbbra is ideálisan kellemes, enyhe szél, gyenge hullámzás, napsütés – nem lehet probléma. Nem is volt.
A tengeri kajakozásnak van egy monotóniája. Ül az ember beszorítottan – kell a hajókontakt - a cockpitben, pörgetni kell a lapátot, egyébként a hajó csak áll egyhelyben. A hosszú tengeri átkelések lélektanilag még terhelőbbek. A folyóparton le tudja mérni az ember a haladást, a part változatossága oldja az egyhangúságot. Itt, a víz közepén nem érezni a haladást. Húzod-nyomod a lapátot, de nem tudsz viszonyítani semmihez. Látod, ahogy a lapát örvényei mögéd kerülnek, a hajó belépő élénél táncolnak hullámok, ez mutatja, nem állsz. Aztán, ahogy telik-múlik az idő, egyre közelebb kerül a túlpart, a megcélzott sziget. Lassan megjelenik, még csak színben elkülönülve a szoknyája – az a vízhez közvetlenül kapcsolódó sziklás rész, ahol a vihar korbácsolta hullámok kiirtják a növényzetet –, majd egyre határozottabb körvonalat ölt a célterület. Feltűnnek a település házai. Elsőként a templom tornya, a magasan lévő házak teteje, a kikötőben imbolygó vitorlások árboca. Mind azt mondják: rendben haladsz, csak így tovább, mindjárt odaérsz. És tényleg. A munka itt is meghozza eredményét.
Így jutottam el Molat északi kikötőjébe, Zapuntelbe. Erre a falura is jellemző a kétarcúság. A kikötőben egymás mellett állnak millió eurós jachtok és vén halászbárkák, a parton lepusztult házak és frissen épített, gazdagságról árulkodó villák, rendszám nélküli, szétrohadt, de még működőképes, és legújabb kiadású autók. A múlt és a jövő, egyszerre. Mondják, ennek egyik oka a közelmúlt délszláv háború: a szerbek nem merészkednek a horvát szigetekre, tulajdonuk elhanyagolttá válik, egyre csak pusztul.
A koradelet a kikötőben töltöttem. Megkóstoltam a citromos Karlovackót. Odahaza tartózkodom a limonádé-sörtől: vagy sör, vagy limonádé. Most egész jónak tűnt. Közben befutott egy kirándulóhajó, a „hangyák” megrohanták a kikötői konobát – ott rendelhette meg az ebédet az utazásszervező cég. A békés déli pihenőt követően tovább indultam. Megvártam, míg a népség visszatér a hajóra, és elhúznak. Olyan „ha kedd van, akkor ez Belgium” utazásnak látszott. Ha nekik ez kell, legyenek boldogok. Mindenki kapja meg, amire vágyik…
Éppen csak szellő fújdogált, békés volt a víz. A korábbi tapasztalattal ellentétben nem erősödött délelőtthöz képest a szél. A sziget oldalában csak találok valahol egy éjszakai pihenőre alkalmas öblöt, bíztattam magam. Időmbe belefért, gondoltam, megnézem Tovarnjakot. 3-4 kilométerre van Molat-tól. Irányba esik, kis kitérő. Már messziről feltűnt a sziget érdekessége: a Velebit felől sziklás, Molat felől cserjés, a szélvédett oldalán fenyves borította a sziklát. Kikötöttem, elindultam „felfedezni” a nem túl nagy kődarabot. Meglepetésemre a fenyvesben emberi tartózkodás nyomait fedeztem fel. Uszadék-deszkákból összerakott „ülőgarnitúra”, ágakból kerítés, még valami széljelző kavicskombináció is lógott. Az egymásnak koccanó kövek kellemes zajjal jelezték az alkotóképesség eredményét.
Találtam táborozásra alkalmas másik helyet is, inkább oda cuccoltam be. Ehhez sólyát kellett építenem, hogy a köves parton kisebb karcolásokkal ússzam meg a kikötést. Időmbe ez is belefért, volt anyag, uszadékfa. Felhúztam hajómat az erdő szélére, a fenyőfák kellemes-hűvös árnya alatt berendezkedtem. Megérkezésem után a sziget környékén sorra jelentek meg a vitorlások, motoros hajók. Látszott, ez part a hajósok ismert és kedvelt fürdőhelye. Ők nem jöttek ki a partra, csak a szélárnyékában horgonyoztak le, élvezték a fürdőzést.
A Tisza és a Duna mentén is vannak ilyen vadkemping-helyek. De azért a tenger más. A víz tisztasága, kéksége, a hullámzás zenéje, a levegő sokszor megénekelt sós illata erőteljesen különbözteti meg a hazai vízpartoktól. Annyira kellemesnek éltem meg az egészet, hogy elhatároztam, nem megyek tovább, sőt a másnapot is itt fogom tölteni. Vizem, kajám van, nincs szükségem semmire. Ezzel az elhatározással vertem fel sátramat. Kimostam cuccaimat, uszadékokból rendes tábori ebédlőt raktam össze. A késői ebéd után a szokásos program, szunyókálás következett. Ezt a programot nehéz megunni…
Folytatjuk...