Ahogy felébredtem, könnyű uzsonna következett, majd a víz felé vettem az irányt, pipával-szemüveggel felszerelve tettem kísérletet a csend világának felfedezésére. Az Adria nem olyan izgalmas a pipás búvárkodás szempontjából. Köves a tengerfenék, növényzet alig. Ezzel együtt mindig jól esett a vízbe merülni, hallgatni a levegő áramlását a pipában, élvezni a furcsa némaságot, a szó szoros értelmében alámerülni egy másik dimenzióba.
Így jött el az este. A hajósok felvonták horgonyukat, egyedül maradtam. Most is jól esett a vacsora, élmény volt gyönyörködni a naplementében, majd aludni tértem, s nem kellett ringatni. Reggel még a Nap sem zavart ki a sátorból, a fenyők árnyéka jótékonyan őrizte álmomat. Ennek ellenére korán keltem, kinéztem a sátorból, s azt éreztem, megállt az idő. Nyugalom, csend, csak a természet zenéje, a magány harmóniája, a természet és az ember összhangja, mintha csak évszázadokkal mentem volna vissza a történelembe. Igaz, XXI. századi technikával.
Eldöntöttem, mégsem maradok, megyek tovább. Megjegyeztem magamnak ezt a helyet, ide érdemes visszatérni. Szigetemmel szemben néhány kilométerre van a nagy sziget névadó települése, Molat. Áteveztem, megnéztem, hol a bolt, a kocsma. Séta közben különleges történelmi emléket találtam. Az olasz fasiszták a második világháborúban koncentrációs tábort hoztak létre. Háromezer ötszáz embert hoztak ide. A tábor egyik őrtornyát meghagyták a helybéliek…
A kikötői kocsmában jól esett a csapolt Karlovacko, most nem a limonádés, az eredeti. Annyira azért nem, hogy maradjak… Ahogy kifelé lapátoltam az öbölből, ritka élményben volt részem. Tükörvíz a tengeren. Több méter mélyen is látni lehet a fenék növényzetét, a köveket, még a hajó árnyékát is. Megkerültem a szigetet, átvágtam egy méretes öblöt és máris a sziget nyugati oldalán voltam. Itt egy kicsit komolyabb hullámokkal kellett birkóznom, de ez inkább amolyan játék volt.
Ahogy mentem, egy kis magánkikötőt találtam. Az öblöket szorgalmas emberek kikötővé formálják. Köveket összehordva elkészítették a „karokat”, az öböl védetté vált. Behajóztam egy ilyenbe, és el is határoztam, itt éjszakázom. Annyi időm még volt, hogy felderítsem a környéket. Valamikor halászok házai álltak a parton, ma már csak a romok. A part melletti erdőben találtam egy sátornyi helyet, nekem elégnek bizonyult. A vacsora – leves, készétel-konzerv, csemegének mazsola-mogyoró „madáreledel” – után nem éreztem, hogy „egyízű” lenne napi étkezésem. Kényelmesen készülődtem az estére. Fáradt nem voltam, éppen csak az egészséges napi mozgás utáni pihenésre volt szükségem.
Reggel néhány fényképet készítettem, nem sokat vacakoltam, összepakoltam, bevonszoltam hajómat a vízbe, mentem tovább. Az idő az előző naphoz hasonlóan meleg, szélcsendes, kellemes vízi túrázós. A part mellett húztam, kissé eltávolodva, hogy a visszacsapó hullámok ne zavarjanak. Mellettem, kissé távolabb, vitorlások „motorláztak”. Ezt a kifejezést nem én találtam ki. Egy magyar vitorlás e-újságban olvastam. Azokról a vitorlásokról van szó, amelyek nem vitorlájukkal haladnak, hanem a beépített motorral. Álcázott motorcsónakok… Nemcsak a Balatonon, itt is tíz vitorlásból nyolc motorral megy. Még akkor is, ha kedvező a szél. Mint most. Hármas Beaufort lehetett, ez már megmozdítja, mozgásban tartja a vitorlásokat. De nem vitorláztak, motorláztak. Kocahajósok. Persze, inkább így, semmint munkát adjanak a vízi mentőknek, rendőröknek.
Itt találkoztam az Adrián először rendőrségi hajóval. Valószínűleg őrjáratban volt. Molat, Ist, Premuda az Adria legnyugatibb horvát szigetei. Állítólag kajakkal tilos átkelni Olaszországba. Az idény elején egy kajakos programszervező cég kezdeményezte, de nem jöttek össze az engedélyek. Két szakaszban, 70-80 km-es nyíltvízi átkeléssel, egy ponton szigeti pihenővel megoldható lenne. Húzós. Maradunk a Kikládok mentén Görögországból Törökországba projektnél. Ott a szigetszökellő átkelések nem nagyobbak, mint itt volt, mondjuk az Ilovik-Silba. És még engedély sem kell… Ezen meditálva jutottam el Ist szigetére. A sziget, mintha nadrágszíjjal húzták volna össze, nagyjából középen elkeskenyedik, és ott a falu, melynek két kikötője van.
Délről közelítettem. A kikötőben, a faluban délelőtti nyugalom fogadott. Az emberek a kiskocsmák árnyas kerthelyiségeiben ücsörögtek, gyerekes családok a strandon élvezték a napsütést, a hajós népség bevásárolt. A zöldséges standon volt minden, hasonlóan a méretében kicsi, de árukban gazdag üzletben. Vizet, szilvát, paprikát, banánt, almát vettem. Mindenből kis mennyiséget. Nem volt rám írva, hogy kajakkal vagyok, de ezzel nem is törődött senki.
A strand oldalában, fenyők árnyékában padok sorakoztak. Itt eliszogattam egy citromos Karlovackót. Jól esett. Ahogy néztem a strandot, az önfeledten játszadozó gyerekeket, mamákat-papákat, háttérben a kikötőt, a kisebb-nagyobb jachtokkal-vitorlásokkal, a mindent és mindenkit körüllengő nyugalmat, a nyár idilli képeit, ahogy átjárt a radler, átadtam magamat ennek a fílingnek. Később sétálni indultam, gondoltam, megnézem, változott-e valami három év alatt. Igen! Az akkor romos kerti traktort felújították, működőképesnek látszott. Sétálgatva kedvet kaptam, hogy itt vegyek egy házat. Csak pénzem nincs hozzá… Meg aztán, ha házad van, ide kell járni! Kell, ez nem jól hangzik. Igaz, ez a szócska abban az összefüggésben is benne van, hogy „menni kell”. Nem, még nem „kell ház az óceán partján”. Azért játszottam a gondolattal, szép játék volt.
Visszatérve a kikötőbe, hajómhoz, induláshoz készültem. Nem volt bonyolult, hamar nekilendültem. A vitorlás népség csak nézte, ahogy kihúzok a kikötőből, na, ez a csodabogár mit keres itt. De nem szóltak egy szót sem, olykor egyik-másik hajós biccentett fejével. Isttől Skadra, a következő sziget nem távolság. Egy lendülettel mentem északi partjáig. Ott megálltam, kicsit megmozgatni tagjaimat, fürdeni egyet. Érdekes, menet közben nem csábított a fürdés. Viszont amikor megálltam mindig jól esett kilazítani magamat, megmozgatni lábamat, felfrissülni. Most is. Ráérősen kászálódtam ki a vízből, sütettem magamat a Nappal, engedtem, szárítsa fel a víz-gyöngyöket bőrömön.
Skadrától Premuda már egy kicsit nagyobb távolság, körülbelül hét kilométer. Az idő továbbra is kedvezett a lapátolásnak. Szél, hullámok alig. Megyek, gondoltam, mert délutánonként általában erősödik a szél. Ez természetes jelenség, a tenger és a szárazföld eltérő felmelegedése miatt. Igaz, tegnap ez nem működött, tekintsük szabályt erősítő kivételnek.
Premudán megtaláltam az öblöt, ahol évekkel korábban táboroztunk. Most még több szemét fogadott. Uszadékfa, mindenféle műanyag hulladék dögivel. A nagyon szép öböl kavicsos-köves partja tele szeméttel. Nem volt büdös, piszkos sem, hisz a hosszú tengeri út „kimossa” a szemetet. Olyan ez, mint amikor a gyöngy sáros lesz. Csak ezt a gyöngyöt nem lehet egyszerűen lemosni…
Az öbölben nem egyedül éjszakáztam. Több vitorlás és motoros is itt talált menedéket. Az egyik hajón nudista családok – két házaspár gyerekekkel, kutyával éppen kikötöttek, majd kihajózott hozzám a bocin az egyik ember, kérdezve, megkínálhat-e egy sörrel. Lehet ezt visszautasítani? Elfogadtam. Ő egy szál fütyiben, az asszonya még igazított valamit a kikötésnél a parton, úgy volt, ahogy az anyja szülte, később a másik ember is odajött hozzánk. A sör hűtőből került elő, hőmérséklete rendben volt. A szlovén hajósokkal keverék angol-orosz nyelven beszélgettünk. Ők voltak az első vitorlázók, akik egyáltalán megszólítottak. Jól esett szívélyességük. Az is, hogy a sörözés után mentek a dolgukra. Készítettem néhány felvételt az öbölről, fürödtem a csendes vízben, ez volt egyben az esti tisztálkodás. Időnként gondoltam meleg vizes zuhanyra, mint az emberiség nagy találmányainak egyikére, de igazából nem hiányzott. Egy idő múlva megszokható a sós vizes tisztálkodás, természetessé válik. Egyedül a fogmosáshoz kellett édesvíz.
Az este meleg volt, nem kellett hálóruhát felvenni. A kabócák itt is „zenéltek”, mint mindenfelé az Adria partvidékén, de ezen kívül más kellemetlenkedő élőlény nem zavarta az estét. Később rákészültem az éjszakára. Helyet készítettem a sátornak az apró-köves parton, kikötöttem a hajót, kipakoltam a hálócuccot, előkészítettem a vacsora-kellékeket, megvacsoráztam, és ahogy lebukott a Nap az öblöt határoló domb mögött, behúzódtam a sátorba.