Másnap reggel kecskék mekegése ébresztett. A kopár szigeteken nem él meg más haszonállat, csak a kecske. Nagyon érdekes, ahogy a szigeteken a birtokok, a legelők kőkerítésekkel vannak elválasztva. Felfoghatatlan, hogy ki és mikor rakta össze ezeket. Valami iszonyú rabszolgamunka lehetett. És nem egy ilyen van! Minden szigeten ilyen kőkerítések határolják a birtokokat. A kecskék megunták az idegen látványát, elvonultak, én meg reggelizni kezdtem. A hajósok még aludtak. Már összepakoltam, amikor megjelentek a gyerekek a parton. Hozták a kutyájukat pisilni. Nem csak ők, mások is, sokan viszik magukkal a hajóra kutyáikat. Ezek többnyire kisméretű ölebfélék, szemmel láthatóan jól tűrik a hajós életet. A hajó nem kutyának való, még akkor sem, ha nem vadász-kutyáról, hanem szobakutyáról van szó. Ők tudják. Nem a kutyák…
Premuda, kikötője volt a következő megálló, nem messze az éjszakai pihenőhelytől. Jól esett lapátolni. Vidám voltam, ahogy szépen haladtam előre. Mert minden együtt volt, hogy vidámnak éljem meg a pillanatot. Kellemes idő, nyugodt tenger, jó felszerelés, fizikai és lelki egyensúly, minden. A kikötő melletti strand még néptelen volt. Megkerestem az első boltot, megérdemeltem egy citromos Karlovackót. Most nem mentem fel a faluba. Úgy terveztem, hogy az estét Ilovikon töltöm. Arra is kíváncsi voltam, megvan-e az öreg autóm. Indultam hát tovább.
A Premuda-Ilovik átkelés emberes feladat. Most csak a távolság miatt bizonyult annak. Szerencsémre kegyes volt hozzám a természetfelelős. Enyhe szél, kristálytiszta égbolt, verőfényes napsütés – optimális feltételek. A két sziget között van vagy húsz kilométer, talán több is, az út kétharmadánál Grujica, a világítótorony-sziget. Most valahogy nem éreztem, hogy nem haladok. Minden húzással megbizonyosodtam, hogy megy a hajó. Éreztem, a napok teltével javult a kondim, jó erőben voltam, nem zavart semmi az evezésben. Lélektanilag is kedvezőbbnek bizonyult a helyzet a korábbi átkelésekhez viszonyítva. Most nem volt zavaró, nehezítő körülmény, ilyen az igazi élmény. A távolban jobb kezemre Velebit ezer métert meghaladó kopasz bércei, balra a nyílt tenger végtelensége, előttem az egyre növekvő világítótorony, alattam vagy száz méter víz. Olyan igazi óceán-kék. A hullámok lágyan paskolták a hajót, ringatásukkal bíztattak.
Grujicán kikötöttem, visszanéztem Premudára, majd átmentem a szigetecske túlsó végébe, megnéztem, milyen messze is van a barátságos-homokos partú iloviki öböl. Készítettem néhány fényképet, néhány darab kekszet, szőlőcukrot vettem magamhoz, ittam hozzá egy fél liternyi Janát, majd folytattam utamat. Menet közben mindig biztosítani kell a megfelelő vércukorszintet, és a kellő mennyiségű folyadékot. Ha ez megvan, nem lehet gond. A túrán a kötelező gyógyszereim mellett multivitamint vettem magamhoz, friss zöldségként vöröshagymát, időnként, szilvát, almát, banánt. A készételkonzervek, a levesporok szalonnával, kolbásszal feljavítva, a felvágottak, a reggeli „gyíkhúsok” – ahogy katonaként a vagdalthús-konzervet neveztük – a müzli, desszertnek a „madáreledel”, a zabos keksz, reggelente fél liter tea, három kanál cukorral – ízekben és kalóriában is megfelelőnek bizonyultak. Persze kellett sör is, amiről tudjuk, minden létfontosságú tápanyagot tartalmaz, ami egy felnőtt embernek a léte fenntartásához szükséges…
Miután Grujicán vízre szálltam, gyorsan fogyott az út hátralévő része. A Parzine-öböl mintha nem változott volna a napok alatt. Most is voltak vitorlások, motorcsónakok, olaszok, németek, horvátok, szlovénok, gyerekek, kutyák, és így tovább. A sziesztát töltöttem itt. Frissítő fürdés, könnyű kaja, pihenés az árnyékban. Nem zavart a strandzaj. Ahogy felébredtem, egy ötórai tea segített magamhoz térni.
Most a rövidebb, Velebit felőli oldalon mentem Ilovik felé. Nem álltam meg a kikötőnél, átmentem a Losinjra, megnézni, megvan-e a kocsi. Nagyjából biztos voltam, semmi baja nincs, de azért egy kicsit izgatott. Már éreztem, közeledik a vége, már azon töprengtem, hogyan jutok haza. Amikor megbizonyosodtam, hogy csak poros lett az autó, visszaeveztem Ilovikra.
A leanderek sokasága miatt a virágok szigetének is nevezik. Kikötője a környék egyik legbiztonságosabb bóra-védett vize. Ezt a szemközti, Iloviktól néhányszáz méterre levő Sveti Petar szigetnek köszönheti. Nem túl magas, mégis szélárnyékot biztosít a hajóknak, falunak. Losinj szigetéről, a murvás parkolótól, ahonnan én is indultam, a vízitaxi néhány perc alatt a faluban van, nem kell órákat kompozni. Bementem a kikötőbe, sétáltam a faluban, néztem szűk utcácskákban a leandereket, a színes virágok sokaságát, az estére készülődő embereket, a benépesülő kocsmákat. A vitorlázók kis bocijaikkal jöttek a partra, gondolom, ők a kikötői konobák kínálatára voltak kíváncsiak. Én a falu szélén a korábban már éjszakázásra bevált betonos kis mólót néztem ki szállásomnak. Odalapátoltam.
Kikötés után megvártam, míg elmennek a fürdőző népek, elkészítettem vacsorámat, rákészültem az alvásra. Itt nem kellett elővenni a sátrat. Csak leterítettem polifoamot, felvettem a hálócuccot, kibontottam a hálózsákot, és máris álomba ringatott a hullámok zenéje. Itt sem foglalkozott senki velem. Még hallottam, ahogy a későn érkező hajók befutnak a kikötőbe, de aztán minden álom-ködbe veszett…
Meleg reggelre ébredtem. Még a hálózsák sem kellett. Ugyan a mólóra nem sütött a Nap, meleg volt. Reggelizés közben határoztam el, hogy még egy napot maradok –nem többet a tervezetthez képest, hanem a kedvező körülmények miatti jó tempójú haladással nyertem ennyit. Elmegyek Veli Losinjba, jutottam elhatározásra. Úgy tíz kilométer, ez még akkor sem megoldhatatlan a part mellett haladva, ha viharossá változna az időjárás. De nem változott… A város közeledtét fürdőzők sokasága jelezte. A sziklás partot gyalogosan, biciklivel lepték el, a leglehetetlenebb helyekre, sziklák mélyedéseibe vackolták be magukat. A városka két öble, kikötője közül a közelebbi, kisebb forgalmúban kötöttem ki. Partra húztam a hajót, sétára indultam. Átmentem a nagyobb kikötőbe, ahol a delfinbemutató is van. A Losinjtól keletre eső tenger védett terület, egy 30-40 egyedből álló delfincsapat élettere. Magyar tengerikajak-túraszervezők is delfinlesőként hirdetik losinji-premudai útjaikat késő tavasszal. Sajnos ilyenkor, a nyár derekán a sok motorcsónak és a „motorlázó” vitorlások elijesztik a delfineket.
A kikötő nem Ist nyugalmát, hanem mediterrán turistavároskák forgalmát mutatta. Egymást érik a vendéglői teraszok, és mind tele emberekkel, mütyürkeárusok lépten-nyomon, tolongó turisták, brrr… Kenyeret, vizet és sört vettem, a zöldségesnél szilvát, almát és visszasétáltam a szemmel láthatóan kopottabb, elhanyagoltabb, ennek megfelelően csendesebb kikötőbe. Szerény kajálást követően felvackoltam a domboldalba, és fenyves árnyékában sziesztáztam. A déli gyilkos napsütést nem lehet másként kibírni, csak úgy, hogy a vízből kimászva egyből árnyékba megy az ember. A sapka, a napszemüveg, a hosszú ujjú póló – ez mind védőfelszerelés! Nélkülük lehetetlen lenne egy ilyen túrát végigevezni. Korábbi túrákon a hosszú ujjú póló a sós víztől és az izzadságtól rendesen megkeményedett. Most esténként mindig kiöblítettem – a tengerben. Bármilyen furcsa, puha, lágy maradt. Ahogy lapátoltam a sziget déli csücske felé, még elkélt a védőfelszerelés. És, mintha a tenger is búcsúzni akart volna, északi hátszél segített, lehetőséget adva egy kis játékos szörfözésre.
Túrám kiindulópontját jelentő öbölbe érve szomorúan gondoltam, hogy most már tényleg itt a vége. Kipakoltam mindent, felvittem a parkolóban várakozóhoz autóhoz… A parton pihenő emberek közül egy férfi, látva, hogy pakolászok, felajánlotta segítségét. A hajó cipelésekor éltem ajánlatával. Úgy döntöttem, nem indulok neki este az útnak, szépen itt, a parkolóban éjszakázok. Ahogy befejeztem vacsorámat, a hajócipelő ember jött, invitált egy pohár borra. Kiderült, pozsonyi szlovákok, akik erre bóklásztak, megtetszett nekik a hely, néhány napot itt töltenek. Ők egy felfújható Gumotexszel csónakáztak. A fiatalabb embert érdekelte az „igazi” tengeri kajakozás, érdeklődve, csodálkozva figyelte térképemet, amin mutattam, merre jártam. Könnyű borozgatás után nyugovóra tértünk.
Reggel csak bedobáltam a cuccokat a csomagtartóba, meghúztam a hajórögzítő köteleket, és indultam. Azt terveztem, hogy Osornál a Lopari kempingben eltöltök egy napot. Még kora délelőtt becsekkoltam, azt várva, hogy kevesen lesznek itt. Tévedtem. Sokan voltak. Tömeg, sűrűn egymás mellett álló autók, sátrak… Kerestem egy árnyékos helyet, komótosan rendezgettem dolgaimat. Délután meglátogattam a kemping vendéglőjét – a csapolt sört nem tudtam kihagyni. Ahogy visszatértem autómhoz-hajómhoz, késztetést éreztem, menni kell. Egy kör még belefér az estébe – felkaptam a hajót és mentem, át a túlpartra, Cres oldalába. Tettem egy szép kört, Nerezine-nél fordultam vissza. Lehet, hogy, csak mert biztonsággal véget ért a túra, üres volt a hajó, nem volt dög meleg, a két sziget közötti öböl enyhe hullámain nagyon ment a hajó, élveztem a lapátolást. Az alvás is jól esett, meleg vizes zuhany és a vacsora után.
Reggel kellemes időre ébredtem. Na, mondom, itt az utolsó evezés ideje. Fél hat van, nem fog zavarni senki. Elmegyek Osorba, átevezek a híd alatt, kimegyek a túloldali öbölbe, megnézem arrafelé mi újság. A két sziget – Cres és Losinj – közötti csatornát elforgatható híd íveli át. Nekem nem kellett elfordítani, még a nyakamat se kellett alatta behúznom. A parton jobbra is, balra is, a domboldalban kempingek. Az ébredezők érdeklődve nézték törékeny hajómat, ahogy magabiztosan mentem a hullámokon. Kikötöttem az első öbölnél, fürödtem a meleg tengerben, élveztem a hűs árnyékot.
Nem engedett az öböl… Nehezen ment a búcsúzás. Szinte észre se vettem, mire visszaértem tizenegyet mutatott az óra. A recepción azt mondták egy óra körül kell elhagyni a kempinget. Ezt betartottam. Nekilendültem az útnak, így is csak a harmadik kompra fértem fel. A többi nem érdekes. Autópálya, határ, naplemente a köröshegyi völgyhídról nézve, érdi emelkedő, a kivilágított Lánchíd, a világörökségi Andrássy út látványa, az én kedves-koszos kis Fótom, a család öröme, Liza kutya…
- Ennyi. -
Boldog viharnapot, Barátaim!