Másnap a felkelő Nap aranyló sugarai ébresztettek. Ez a hangulat, az eseménydús, egész napos evezés utáni jóleső fáradtság, a friss kaja, a sör, a baráti beszélgetés, az éjszaka a tenger morajlásával, a hajnali szellő, a forró reggeli tea a felkelő Nappal, a bőséges reggeli, a készülődés az új kalandokra, ami semmi mással össze nem hasonlítható. Nem kapkodtunk a pakolással. Gondosan raktuk össze motyónkat, minden a helyére került.
Az útikönyvek szerint a sziget névadó települését, Unijét, érdemesnek látszott megnézni. Mi a sziget Losinj felőli oldalán táboroztunk. A térkép szerint egy kanyargós gyalogút vezet innen a túloldali településig. Találunk-e megfelelő kikötőhelyet, ahol biztonságban hagyhatjuk hajóinkat, felszerelésünket?
Találtunk. Persze az adriai szigetvilágban nem egy hangulatos homokpadra kell gondolni. A sziklás parton egy keskeny öböl, inkább rés a sziklafalban, egy hathajónyi védett terület – ez nekünk elegendő. Magunkhoz vettük értékeinket, összekötöttük a hajókat. Nem mintha ez bármiben is akadályozott volna rossz szándékú embereket, inkább magunkat nyugtattuk: mi mindent megtettünk…
Rövid, kacskaringós kaptatón mentünk a hegyre, majd a túloldalon hasonló ösvényen ereszkedtünk le a tengerszintig, a faluba, és máris árnyas kikötői kocsmában, gyöngyöző korsóból fogyasztottuk a folyékony kenyeret. Közben tanúi lehettünk egy frissen készült kis vitorlás ünnepélyes vízrebocsátásának. Szép darab, fából készült, mérete alapján inkább játék, de megvolt rajta egy rendes vitorlás minden felszerelése. Örült a népség az avatásnak, úszóképesnek bizonyult a kis hajó.
Az élmények sorát a fiatalok leleménye gyarapította. Kenyeret akartak venni, boltot keresve találkoztak egy idős nénivel, nemzetközi nyelven – kézzel-lábbal – beszélgettek egymással. A végén a néni adott a csapatnak kenyeret, mondván, biztos elkél a falat. Később valóban jól esett az a vekni. Most azonban, az unijei idillt fokozva frissensültet rendeltünk a sör mellé, sült burgonyával, paradicsomsalátával. Szép dolog a tengeri kajakozás…
A kikötőnkhöz visszatérő úton – ismét száz méter szintkülönbség fel és le –, még a faluban, dizájnélményben volt részünk. Egy fekete kukába vezette be leleményes tulajdonosa a csapadékvizet, s a kuka túlsó felére, az alsó kifolyó végére, zuhanyrózsát szerelt. A napenergia egyszerű, mégis hatékony felhasználásának lehettünk tanúi. A szigeten egyébként is becsben tartják az esővizet. Szinte mindegyik ház tetejéről ciszternákba vezetik.
Kikötőnkbe visszatérve, megnyugodva láttuk, hogy hajóink érintetlenek.
Magasan járt a Nap, amikor vízre szálltunk. Unijét elhagyva két kisebb sziget, a mészkőláncolat folytatásai, Srakane Vele és Srakane Male mellett hajóztunk el. Rövid pihenés, fürdőzés, erőgyűjtés után megcéloztuk Susakot. Hat-hét kilométeres nyílt vízi átkelés várt ránk. A szél, a hullámzás elviselhetőnek bizonyult, noha tegnaphoz hasonlóan ellenszélben kellett lapátolni.
Az útikönyv szerint Susakon homokos part várt ránk. És valóban! Az Adrián ritka az ilyen bársonyos föveny. Ez a susaki rejtély! Az Adria szigetei döntő többségékben mészkősziklák. Susak egyedülálló: mészkőalapját többtíz méter, esetenként hatvan-kilencven méter vastag lösz borítja. Nem véletlen, hogy komoly szőlőtermelő, borkészítő kultúra jött létre. A múlt század elején csaknem a teljes szigetet szőlőskertek borították, míg a peronoszpóra véget nem vetett az egésznek. Ekkor kezdődött meg az elvándorlás, az elnéptelenedés. Az elmúlt évtizedekben nagy energiát, sok pénzt fektettek a hajdani virágzó szőlőtermelés, borászat felvirágoztatásába. Még akkor is eredményesen, ha nem sikerült teljes egészében mindent helyreállítani. Az emberek fő megélhetési forrása továbbra is az idegenforgalom.
Megérkezve Susakra úgy döntöttünk, nem a falu központjának közelében, a strandon éjszakázunk, hanem egy szirtet megkerülve a szomszéd öbölben. Néhány kilométerrel arrébb, a magas löszfalat a tengerbe mosó erózió hatására, a balatoni déli part hangulata fogadott. Kikötés után frissítő fürdőzésre indultunk, és kellett vagy hetven métert bemenni a parttól, míg kötésig ért a víz. Nem nagyon bántuk. A strandon érkezésünkkor kezdték összeszedni a műanyag napozó ágyakat. Láttuk, nem kötik lánccal össze őket. Döntöttünk. Megvártuk, amíg elnéptelenedik a part, majd sátor nélkül lefekvéshez berendeztük magunknak a napozókat. Természetesen nem maradhatott ki a kaja, Areoe bolognai makarónija, jól csúszott rá a sör. Hamar elaludtunk.
De olyan hamar fel is ébredtünk. Éjfél felé kapatos társaság érkezett, több motoros hajóval. Hangosan, de azért udvariasan tájékoztattak bennünket, hogy itt, a strandon ők most bulizni fognak, ha van kedvünk, csatlakozzunk hozzájuk. Kaja, pia, nők, bődületes hangerővel zene – minden adott volt ahhoz, ők bulizzanak, mi pedig ne tudjunk aludni.
A csapat zöme jobbnak látta áttenni hunyóhelyét a löszfal tetejére, a szőlők közé. Én lenn maradtam, vigyázni kellett valakinek a hajókra, cuccainkra. Hiába bömbölt a zene, aludtam mélyen. Csak hajnali fél három felé ébredtem szokatlan zajra: az apály miatt a motorcsónakok megültek a homokban, a kapatos fiatalok nem tudták vízre vonszolni. Szörnyű rikoltozás közepette eltartott egy darabig, míg eltűntek. Utánuk néma csend.
(folytatjuk...)