Reggel arra ébredtünk, hogy lóg az eső lába. Ha már itt vagyunk, megnézzük Susakot. Áteveztünk a strandra, kihúztuk hajóinkat, városnézésre indultunk.
A település kettős arcát mutatta. A kikötő, kocsmáival, rejtői világot idézett. „A söntésben négy nemzet képviseltette magát. Egy német gyalogos, egy angol géppuskás, egy francia utász és egy orosz hússaláta.” Minden lepukkant, a központban nem volt aszfaltozott út, még járda sem. De minden jel azt mutatta, hogy működnek a dolgok. A szemetet rendben gyűjtötték nagy konténerekbe, jött a kukáshajó. Igen, Susakról hajóval vitték Mali Losinjba.
A házak a domboldalra épültek. Kacskaringós sikátorok vezettek a dombtetői templomhoz. Már Unijében is feltűnt, hogy a helyi szokásos szállítóeszköz a taliga. Ezzel vitték a kaját a boltból, a vendégek bőröndjeit is a kikötőbe a komphoz, és minden egyebet is. Más közlekedési eszköz ugyanis nem fér be a sikátorokba.
A domboldalban a düledező romokat igényes-míves nyaralók váltották. Susak legszebb épülete az egyik legmagasabb ponton épült Szent Miklós templom. Mellette borospince, írnám, de hát nem is pince volt, hanem vastag falú bor-tároló ház, ahol természetesen fogyasztani és vásárolni is lehetett. A templommal egy időben, az 1770-es években épült. Fogyasztottunk, vettünk is a susaki nevezetességből.
Mire séta után visszaértünk a városi strandon hagyott hajóinkhoz, eleredt az eső. Sebaj, irány a kocsma, zsuga, elő a snapszer- és römikártyával. Jól éreztük magunkat. Háromszor rugaszkodtunk neki az indulásnak, mindannyiszor rendesen rákészülve. Aeroe kukazsákból rittyentet alkalmi esőkabátot, én egy alig használt szélkabátból átalakított kajakos esőkabátomat vettem magamra. Egyszer már az öböl kijáratától fordultunk vissza. Akkor a változatosság kedvéért egy másik kocsmába tértünk be, rikizni – hülyebridzsnek is nevezik ezt a játékot - kezdtünk. Nyolc laposztásig jutottunk, amikor kisütött a Nap. Negyedszerre sikeresen nekiindultunk.
Losinjig körülbelül 15 kilométeres az átkelés. Most is szépen, komótosan haladt a Prijon Excursion. Nekem magabiztos elefántnak tűnik. A képet erősítette, hogy rendesen meg volt pakolva a deck is. Az Ysakokkal most sem volt baj, szépen és vidáman hasították a vizet, a kis RTM szolidárisan az elefánt körül bóklászott. Így, rendkívüli esemény nélkül érkeztünk meg a mali losinji kempinghez, a sprotni-városba.
Mint a konzervben a füstölt olajos halak, úgy sorakoztak egymás mellett a lakókocsik, autók, sátrak, és emberek. Az ipari társadalom turizmusiparának középpontjába csöppentünk. A keserűséget csak az emberiség egyik nagy találmány tudta némileg édesíteni: a meleg víz, a zuhany. Jobban esett, mint egy seggbe rúgás – jutott eszembe szegény megboldogult apósom mondása.
Egy üres sátorhelyre, „parcellára” vackolódtunk be. De nem temetőire, szerencsénk volt, éppen elment egy család, felszabadult a hely, nem kellett a tengerparttól, hajóinktól nagyon távol töltenünk az éjszakát. A szomszédunkban egy fiatal német anyuka laptopon mutatta gyerekének kedvenc rajzfilm-meséjét. Ehhez képest földön ülve fogyasztani a mi űrhajós kajánkat – dehidratált, alumíniumtasakba csomagolt készételt – nomádkodás volt! A csapat sátrat vert, én felállítottam ponyvámat.
A kemping napfényt imitáló lámpájának fényénél tértünk nyugovóra...
(folytatjuk...)