Általában úgy tartják, hogy nagyon pozitív hatásúak voltak a 19. századi, elsősorban Vásárhelyi Pál és Beszédes József nevéhez köthető folyószabályzások, főképp a Dunán és a Tiszán. Ma már látjuk, hogy hibákat is követtek el az ármentesített terület partikuláris érdekeket szolgáló megnöveléséért – túl sok pusztult az egykori vízi világból, élőhelyekből, természetes vízmegtartó területekből. Alaposan átszabták a tájakat, például Tolnában. Természeti ritkaság Bogyiszló és a Duna között a Kasztói-rét őstölgyese, amely a Duna medrének elterelése miatt a Duna-Tisza közéből a Dunántúlra került – ezért hívják az ott magasodó hatalmas tölgyeket "vándorló fáknak", noha egy tapodtat sem mozdultak onnan, ahol egy kis makkból kicsíráztak déd- vagy ük apáink korában (forrás: Geocaching HU). A megváltozott régió leghíresebb, legismertebb része a Gemenc, de kit érdekel a Faddi, Tolnai, Taplósi holtág? Engem!
Egyben akartam bejárni mindet, Gemenccel együtt, és mivel sok, részben hosszú átemelésre számíthattam, parkraftemet, Nanát választottam útitársnak. Útitervem: vonattal Szekszárdra, busszal Faddra, a holtág bejárása után átemelni a Dunára, majd a Tolnai Holt-Dunához, azt végigevezni az M9-es autóútig, átsétálni a Taplósi holtághoz, átemelni a Sióra, majd belevetni magam a Gemencbe, és Bajáról vonattal haza. Három napot szántam rá, minimalista, bivak-stílusú éjszakázásokkal. Az első hibát már itthon, a tervezésnél elkövettem: a Google Földet böngészve úgy véltem, hogy lesz elég víz Naná minimális merüléséhez. Különösen az idei aszály után lehettem volna előrelátóbb is… Nincs ismerősöm arrafelé, akitől tanácsot kérhetnék.
16 kilós hátizsákommal délelőtt fél 11-kor indulhattam Faddról, szép volt a holtág zsákutcás északi szakasza, miként az alsó része is, egy szakaszon kibójázott evezőspályákkal. Egyik jellegzetessége, mint a többi holtágé is, hogy kevés a kikötő, partra szálló hely, mert sűrű nádas szegélyezi a vizet. Mégis csak keveset kellett visszaevezni a déli végétől, kellemes körülmények között pakolhattam össze egy-kilométeres sétához, a Dunáig (nagy gabonasiló). 2,5 km evezés a Tolnai-holtág végét jelző szivattyúházig, kis üdülőtelepig. Persze minden magánterület, de engem nem érdekel az ilyesmi: ha ott a területgazda, engedélyt kérek áthaladni, ha nincs senki, akkor magamnak engedélyezem. Megint hátizsákba minden, gyalog a holtág végéhez, szépen csillogó víztükör örvendeztet meg. Holdvilágos, csillagfényes éjszaka után talaj-menti ködös friss reggel, megrakom, felfújom Nanát.
Vidáman evezek a ködpászmás napkeltében – háromszáz métert. Parttól partig barna iszap tölti ki a medret… Visszafordulás, hátizsákba pakolás. Itt jött be a második, legsúlyosabb marhaságom. Látva, hogy nincs víz, ahol a Google Föld szerint lennie kéne, bizonyára később is így lesz, nincs értelme ezt a vonalat erőltetni, jobb lenne visszaemelni az élő Dunára, és annak magas vízállását kihasználva egyből lemenni Gemenc ritkán hozzáférhető részeibe. Gyönyörű lehetett volna! Ehelyett makacsul kutyagoltam a holtág melletti földúton két kilométert, tűrhető vízre szálló helyre jutottam, partra vont ladiknál. Persze visszafelé kezdtem evezni, hogy ki ne maradjon vízen járható darab. Hamarosan el is akasztottak keresztbe dőlt fák, na, akkor nyomás az eredeti irányban. Hamarosan megint eltűnik előttem a víz, szegény tavirózsák szárazra kerültek – vissza az egész! Itt két kilométert evezhettem.
Ahogy ma már másodszor rakom hátizsákba Nanát, autó jön, horgásszal. Jót beszélgettünk, adott egy palack ásványvizet és tanácsot, hogy hol próbáljak újra vízre szállni: egy szivattyúháznál. Elég rémes hely, de némi ügyességgel használható. Azzal a reménnyel folytattam a nagyon sekély vízen, hogy most már eljutok Tolnáig. De nem, megint csak 2,6 kilométert evezhettem, amíg felszínre került iszapmező parancsolt visszafordulást. Hej-haj…
Nem a szivattyúházhoz húzott vissza a szívem, örömömre találtam homokos fövenyt, fölötte gyeppel. Persze kerítés választja el az úttól, magánterület, de nincs raja ház, csak egy budi. Kikötök, körülnézek, ez jó lesz! Terepszele után vissza Nanához, de tök löttyedten fogad. Mi a manó? Próbálom felfújni, de jól hallhatóan sziszegve távozik belőle a levegő. Hátul, az alján négy centis vágást fedezek fel, mintha borotva okozta volna, olyan simák a szélei. Ezt meg mi csinálta? Közvetlenül kikötés előtt történhetett, addig minden rendben volt. Nem látszott semmi a víz alatt (állóvíz, nem jelzi fodrozódás az esetleges veszélyforrást), örök rejtély marad. (Nanát megjavítottam, erről külön cikk lesz.)
Mindegy is, újabb összepakolás, irány haza! A cuccomat átdobáltam a drótkerítésen, utánuk másztam a kapunál, végleg összecsomagoltam a hátizsákba. Utam első szakasza nyolc kilométer az apostolok lován, Tolna buszmegállójáig. A holtágon a bogyiszlói országutat átvezető töltésről már egyesületi kajakosok csoportját láttam evezni – innen, középről kellett volna kezdeni a holtág bejárását. Késő bánat, eb gondolat!
Tehát mit baltáztam el? Először az aszályt figyelmen kívül hagyva naivan hittem a Google Földnek, másodszor, ráébredve a valóságra, nem változtattam meg rugalmasan, célszerűen a tervemet, és végül olyan helyzetbe manővereztem magam, hogy csak a túra félbeszakítása maradt reális lehetőségnek. Jól megjegyeztem a tanulságot!
Mindezzel együtt élvezetes vállalkozás volt, mert eleve az „ahogy lesz, úgy lesz jó” hozzáállással vágtam bele, teljesen ismeretlen vidéken, nekem új packraftes stílusban. Azt tűztem magam elé, hogy békésen fogadok minden nehézséget, megoldom a problémákat, tapasztalatokat szerzek, és így is lett. Majd egyszer visszamehetek magasabb vízállásnál, miután kerékpárral alaposan felderítettem a viszonyokat.