Dietert érettségim után, 1961-ben karoltam fel, amikor pénztelen keletnémet turistaként biciklizgetett Budapesten. Pár napig nálunk lakott, aztán lekarikáztunk a Balatonra (egyszerű, kontrafékes „tanyabringám” volt), sátor hiányában Keszthelynél csak úgy leheveredtünk éjszakára a kemping füvére. Nem volt jó, még az éjjel elindultam Pápára, a nagyszülői házba, cimborám másnap követett, majd vonatra adta a bringát, és hazautazott. Azt hittem, sose látom többé.
1983-ban mégis megjelent, már Opellel, mégpedig nyugatnémet állampolgárként! Egyszerű és veszélytelen, de hosszadalmas és kellemetlenségekkel teli módszerét választotta a szabadulásnak a proletárparadicsomból: nem próbálta átugrani a berlini falat, hanem beadványokkal bombázta a hatóságokat. Irt, hogy nem akar bevonulni katonának, mert az NDK nem teljesíti ezt meg ezt a nemzetközi egyezményt. Elutasították. Írt, hogy ki akar vándorolni, mert az NDK megszegi ezt meg ezt a vállalt kötelezettségét. Elutasították. Hívatlanul is elment a kínai követség fogadásaira. Minden távozó nevét felírták, az övét is. Mivel az NDK lábbal tiport annyi írott és íratlan törvényt, volt témája bőven. A „szervek” utálták, de nemigen tudtak vele mit kezdeni, leszámítva, hogy nem őt favorizálták, ha munkahelyi erőmenetelről vagy lakáskiutalásról volt szó. Végül felszólították, hogy egy héten belül távozzék az országból. Dieter győzött, míg az NDK azt a szerény diadalt könyvelhette el, hogy a feleség, Brünhilde mellett vihette magával szörnyűséges boszorka anyósát is.
Dieter időközben lelkes természetvédő lett, és mint ilyen, kapva kapott az alkalmon, hogy kenuval barangolhat egyet a bősi vízlépcső miatt halálra ítélt Szigetközben. Ő ült előre, németes térdnadrágjában, nyakában hatalmas Zeiss távcsővel. Az egyik oldalágat kőgát rekesztette el, csak a közepén zúdult le a víz, de ott aztán istenesen.
– Kössünk ki, terepszemlét tartani! – javasoltam, óvatos duhajként.
– Áh, fölösleges, simán lemegyünk középen!
– Akkor húzzunk bele! – ha egy német ekkora vagány, én sem bizonyulhatok gyávának…
Belehúztunk, lesiklottunk, aztán az alvíz nagy állóhullámain annak rendje és módja szerint kiborultunk. Egy lagúnán ment át a sodorvonal, hogy egy nyíláson rögvest kitorkolljon a Nagy-Dunára, amely azon a szakaszon gyors folyású (kb. 15 km/óra) volt. Míg visszafordítottam a kenut, és beledobtam a lapátokat, Dieter egyszerűen faképnél hagyott, a partfok felé úszva, Zeiss távcsöve meg lement a fenékre. A következő pillanatban kenustól kisodródtam a főágba, ahol éppen egy uszályvontató iparkodott szembe, egészen a part közelében. Alig sikerült úszva elmanőverezni mellette a süllyedt kenut, majd az egyik kenupárna kimentése után – kincsként őriztük, saját kezűleg készítettük parafadugó-aprítékból –, jóval lejjebb, parthoz evickélni. A másik kenupárna örökre elúszott. Hanem most nem ez számít, gyerünk kiönteni a vizet, és visszaevezni Dieterért!
Egyedül ilyen áramlat ellen evezni nem könnyű, és nem is megy valami gyorsan. Hosszú percek múlva sikerült befordulni a lagúnába, és körülnézni, hol a hajótörött. Sehol… Sem a gát végén, sem a szigeten, sehol! Végül mégis megpillantottam: a nagy vízforgó közepén, egy uszadék fa kiálló ágába hanyatt lebegő ember két keze kapaszkodott, mellettük sápadt arc emelkedett ki a vízből, de már csak alig. Odaeveztem.
– Engedd el fél kézzel a fát, fogd meg a kenu orrán a kötélgyűrűt. Fogd meg a másik kezeddel is. Ne próbálj bemászni, mert kiborulunk. Kitollak a parthoz!
Úgy is lett, de Dieternek akkor már négykézláb mászni sem volt ereje. Mint utóbb elmondta, nem tudott partra úszni, mert mindig körbe vitte a forgó, közben pedig teljesen áthűlt. Ha nincs ott a fa, elmerül, ha két perccel később jön a mentés, lecsúszik a síkos ágról a keze. Nem sokon múlt az élete.
Na, mindegy, térdnadrágot és dzsekit kifacsarni – jött belőlük egy vödörnyi víz – és uzsgyi, evezni lefelé, mielőtt végképp leereszt a pasas. Lapátolni nem tudott, csak reszketett a kenu orrában, mint a nyárfalevél. Lejjebb, a főágnál, volt egy határőr őrs, ott sikerült megállni, az odasiető katona segítségével Dietert és a kenut a lépcsőn felvinni a magas partra. Míg ő kölcsön kapott zöld zubbonyban, katonai pokrócba csavarva próbált felmelegedni, gumicsizmában elfutottam vagy három kilométert a Trabantért, és véget ért a kaland.
Minden jótett elnyeri méltó büntetését: a gátőrházban kezét tördelve várakozó, aggódó Brünhilda annyira örült az elveszettnek hitt férj előkerülésének, hogy sonkás karjait kitárva ölelt át, kelt tésztaként rengő terebélyes keblei közé szorítva a fejemet – most engem fenyegetett a megfulladás akut veszélye…
Dieterék becsületére legyen mondva, nem merült ki ennyivel a hála, hanem a következő évben, ’84-ben hármasban, Sárika feleségemmel és Kinga lányunkkal meghívták viziturára, a Weser folyóra. Ők favázas Klepper Aerius favázas gumikajakjukkal jönnek – az ilyet, lévén csont és bőr, csak gebének hívom –, nekünk az indulásnál, a mündeni kempingben, kenut bérelnek majd. Odaérve csak bámultuk a felszerelésüket, akkor láttunk először önfelfújó derékaljat. Mindenből a legjobb volt nekik. A kölcsönző kenuja azonban kicsinek bizonyult, kellett hozzá kérni egy egyes kajakot is.
Este azonban furcsa hangok hallatszottak át szép kupolasátrukból: szidalmazás, fojtott káromkodás, ütlegelésre utaló puffanások, rimánkodás, zokogás. Hűha, Dieter veri az asszonyt! Csakugyan így volt, és hamarosan fény derült a testi fenyítés okára is. A nő kiment vécére, az ülőke hátsó részére lerakta a kis táskát, felhajtotta a fedelet, majd dolga végeztével kisétált. Mire belehasított a felismerés, hogy valami hiányzik, és visszarohant, már eltűnt a táska, benne összes iratukkal és pénzükkel. A mi kevéske német márkánkkal sikerült áthidalni a kezdeti nehézségeket, aztán küldettek maguknak otthonról, de a veszteség azért veszteség maradt, Dieter dühe nemigen csillapult, és ez később is észrevehető volt.
Nagyon szép, jó időjárással végigeveztük a mély völgyben kanyargó Wesert a kezdetétől – akárcsak a Dunának, ennek sincs forrása, a Fulda és a Werra egyesülésétől hívják így –, kerülgetve a keskeny folyón járó, jó nagy kirándulóhajókat. Ezeréves történelemre tekint vissza a vidék, egymást érik a kedves városok, hangulatos Fachwerk (favázas) épületekkel. Jártunk a német Háry János, Münchhausen báró szülőhelyén, Bodenwerderben, ahol elhíresült fél-lován örökíti meg a városháza előtti bronz szökőkút, és Hamelnben, amelyhez a patkányfogó legendája kapcsolódik. Ha valaki nem ismerné a történetet: az ottaniak nem tudtak megszabadulni a rengeteg patkánytól. Egyszer jött egy idegen, és felajánlotta, hogy jó pénzért megoldja a problémát. Megegyeztek, és az ember furulyáját fújva kisétált a városból, az összes patkány meg utána. A hamelniek, látva, hogy milyen könnyen ment, vonakodtak kifizetni a szép summát. Erre az ember ismét elvonult, furulyázva, és utána ment Hameln valamennyi gyermeke. Soha többé nem látták őket… Kerek 200 kilométeres túránk Minden városáig tartott – jó szívvel ajánlom minden kajakosnak, kenusnak, aki még nem járt arra.
Túránk hangulatára azért némiképp rányomta bélyegét társaink viszálya. Szegény bűntudatos asszony evezett egész nap, mint a gép, Dieter mögötte hátradőlve utazott, lábkormányával irányított, és időnként pattogós parancsszavakat harsogott. Egy kikötésnél nem jól ment valami, erre úgy megosztotta nejét, hogy csak úgy csattant a hátán, koppant a fején a lapát. A jelenet egyszerre volt részvétet keltő és bizarr. A könnyeit hullató Brünhilda persze nem volt humoránál, ezért megkíméltem a kérdéstől, hogy mondd csak, még mindig annyira örülsz, hogy tavaly kimentettem az uradat a Dunából?
Kattints a képre a galéria megnyitásához!