Borongós szombat reggelen igyekeztem korán ébreszteni a családomat, kellett egy fuvar mára. Az előrejelzés szerint felhős égbolt, esetleges szórványos zápor fordulhat elő, 30 fokkal. Úgy gondoltam ez a nap lesz a legmegfelelőbb a Parchim-Lübz közötti táv teljesítésére, a Müritz-Elde csatornán.
Legutóbbi evezésem a parchimi zsilipig vitt, és most innen terveztem indulásomat.
Sajnos a zsilip felett nem találtam parkolót, vagy lejárót a kikötőbe, így maradt a zsilip alatti stég, ahol legutóbb is kikötöttem egy ebédre. Igyekezve kellett vízre szállni, mert láttam, hogy egy hajót éppen átengednek az irányomban, nem kell sokat várnom a beevezésre.
Túloldalt kis kertek között eveztem tükörsima vízen. Átbújtam néhány híd alatt, visszaintegetve az engem föntről köszöntő, mosolygó gyerekeknek. Túljutva a város peremén, tempósan haladhattam célom felé. A levegőt szinte harapni lehetett, akkora volt a páratartalom. A csatorna mindkét oldalán erdő magasodik, amelyből csak úgy árad a frissen virágot bontó bodza illata.
Mélázásomból egy nagyobb luxushajó zökkentett ki. Nagy tempóval jött, és egyáltalán nem úgy tűnt, mintha lassítani akarna. Elhaladva mellettem, azért intett egyet köszönésképpen a jóember, bár ezzel nem voltam kisegítve. Nagy baj nem történt ugyan, de ilyen helyzetekben sokszor eszembe jut, hogy sokan épp ezen a csatornán eveznek életükben először, és egy ilyen helyzetből adódóan hamar végződhet borulással a kellemesnek induló kikapcsolódás.
Túltéve magam a történteken, rövidke evezés után elértem egy esetleges kempingezési lehetőséget. A panzió közvetlen a víz mellett várja a túrázókat Parchim és Slate között. Sajnos, mint minden másik panzió, kemping, jelenleg ez is kong az ürességtől. De jönnek még jobb napok is.
Kicsivel feljebb, elérve Slate települést, további kikötők sorakoznak, és láthatóan várják már az ide látogatókat, szép, rendben tartott környezetben. A kikötővel szemközti oldalon mozgásra lettem figyelmes. Egy kis barna folt. Aztán kirajzolódott előttem a legelésző őz képe. Nem akartam hinni a szememnek. Csak állt ott békésen, nem zavarta a jelenlétem. Óvatosan az irányába állítottam a kajakom orrát, és két gyenge húzással csorogtam felé. Talán meglehet az az áhított kép. Még mindig semmi reakció, csak állt és legelészett. Csináltam pár képet róla mielőtt a partnak koppant volna a kajak orra. Gondoltam, ez megriasztja majd, de semmi. Végül csak megunhatta a társaságomat, szépen komótosan felsétált pár méterre arrébb, ott folytatta a legelészést. Végül mindketten elindultunk a magunk útjára, bár én épp egy rövid partra szállást terveztem.
Slate végén találtam is egy alkalmas kis stéget, a lehető legjobbkor. Épp csak kiszálltam, eleredt az eső, és hatalmasat dörrent az ég. Aztán megnyitották fent a csapokat, és elkezdett szakadni. A kajakot gyorsan felhúztam a partra, és letakartam a ponyvával. A felszerelésem nagy része vízálló zsákokban van ugyan, de nem szerettem volna vizes szivacsra visszaülni.
Csapkodott a villám körülöttem, fülsiketítően dörgött az ég. Nagyon nem szeretem az ilyen viharokat. Több mint fél órát várhattam, mire kezdett elvonulni. Lassan szakadozni kezdett a sötét felhőzet, az eső elállt, és mindjárt barátságosabb arcát mutatta a természet.
Rendbe szedtem magam és a dolgaimat, már indultam is tovább a neuburgi zsilip irányába. Ebben a pillanatban jégmadár suhant el előttem, hallal a csőrében. A másik áhított fotóm… Valamikor majd csak meglesz ez is.
Az esőtől felfrissült levegőben igazán élvezetes volt haladni. Új illatokat hozott a gyenge szellő, ezúttal akácét. Néhol szinte szőnyegként terültek el a víz felszínén a frissen lehullott akácvirág-szirmok.
A távolban kajakot vettem észre a fák alatt. Közelebb érve láttam, hogy egy pár üldögél, nekivetkőzve, egy magasles tetején. Éppen a ruháikat szárítják, faágakra teregetve. Ezek szerint meglepte őket a hirtelen jött vihar.
Pár kilométerrel feljebb elértem azt a hidat, amit kiszemeltem magamnak, egy újabb zivatar esetére. Kémlelve az eget, nem tűnt valószínűnek újabb, meglepetésszerű égi áldás, így nagy nyugalomban folytattam tovább utamat. Eközben kisütött a Nap, és eltűnt az utolsó felhőfoszlány is.
Mindjárt a híd után, jobbról, már itt a következő pihenőhely a sátorozni vágyóknak. Gyorsan szemügyre vettem, és már mentem is a zsiliphez. Amíg vártam a kapunyitásra, beszélgettem egy horgásszal, aki megsúgta, melyik szakaszon, milyen ragadozó hal a jellemző, mire érdemes menni. A zsilipben várakozva feltűnt, hogy erősen éget a Nap, és egyre fülledtebb a levegő. Kék ég és napsütés biztatott, hogy menjek csak tovább, hiszen Lübz már "csak" 15 kilométer. Nyílt a kapu, és mehettem is a végtelenbe.
Joggal érezhettem így, mert olyan hosszú egyenes állt előttem, hogy nem láttam a végét. Az erős napsütéstől legalább megóvtak a fák. Ahogy túljutottam a végtelennek tűnő szakaszon, a táj ugyan nem változott, de néhány kanyar nyújtott egy kis változatosságot. Egy keskeny kis híd alatt csorogtam át, amely újabb fedezéket nyújthat baj esetére. Körbenézve láttam, hogy újból felhősödik, de még mindig nem tűnt komolynak a dolog, haladtam tovább. Az a néhány kicsike felhő aztán egyre jobban betakarta az égboltot. A távolból már valami dörgés is hallatszott, és nem akarta abbahagyni.
Még mindig reménykedtem, hogy elkerül a vihar, és innen már vissza sem akartam fordulni a hídhoz. Belehúztam hát a lapátolásba, hogy mielőbb fedezéket találjak, ha beütne a legrosszabb. Már láttam is az elkerülhetetlent. Utol fog érni az eső… Az ég egy pillanat alatt borult szinte esti sötétségbe, villámok cikáztak körülöttem, és minden egyes süketítő dörgéstől összerezzentem. Ez már nem tréfa, irány a part, mindegy, hogy hol, de azonnal!
A magas part miatt ez nehezen ment ugyan, de a dolgaimat csak feldobáltam, aztán a kajakot is felrángattam. Ekkor már nekikezdett az eső, de úgy igazán. Előkaptam a ponyvát, gyorsan letakartam vele mindenemet, én pedig egy öreg tölgy tövében kerestem menedéket. A szakadó eső szinte függönyt vont körém, a szél pedig orkánná erősödve tépte a magas nyárfák tetejét. Láttam, innen nincs menekvés egy jó darabig. Elkezdtem menekülési terven agyalni. Tudtam, Burow már nem lehet messze. Hívtam hát a páromat jöjjenek értem a kempinghez. Még úgy jó fél órát várhattam, mire kissé csendesedett az eső. A szél iránya megváltozott, és az kell még csak, hogy visszafújja felém a vihart.
Döntöttem. Indulok. Jó döntésnek bizonyult, kiderült, hogy a kikötő előtt egy kilométerrel kapott el a vihar. Odaérve gyorsan kipakoltam, és fedezékbe vonultam. Előszedtem a száraz ruhákat, és kiteregettem a vizeseket. Amíg vártam megmentőimet, hamar pótolni kezdtem az elégetett energiák egy részét. Indulásra készre összepakoltam, és közben átgondoltam a történteket. Sajnos a tervezett távot nem tudtam teljesíteni, de úgy gondolom, ésszerűen döntöttem. Nem hiányzik egy lebetegedés vagy baleset, a csatorna legközelebb is itt lesz, és folytathatom tovább az utamat. Majd kerítek alkalmat a lecsípett táv teljesítésére.
Visszanézve a telefonomon a rögzített távot, látom, feltehetőleg a gyenge internet miatt, kiegyenesített egy szakaszt a Strava. Sajnos nem az első eset. 20 kilométerre írja a megtett távot, ami többé kevésbé igaz is lehet. Lübz akkor innen, 6-8 kilométeren belül kell, hogy legyen. Időközben megérkezett párom, neki kezdhettem a bepakolásnak.
Útközben éppen meséltem a történteket, amikor érdekes zajra lettem figyelmes. Na, ne! Még ez is? Még valami mára? Sikerült begyűjteni egy defektet… Gyors kerékcsere az esőben, aztán már csak nevettünk. Minden volt ma, jó és rossz is. Utólag belegondolva, mégis élveztem minden pillanatát a kis kalandomnak.
