Szomorú esemény évfordulója közeledik: tavaly május 29-én történt a Hableány tragédiája. Ez indított írásra Duna-menti emlékhelyekről. Folyásirányban haladva veszem sorra a megindító mementókat. Öröm, hogy a természetes, baleseti vagy erőszakos halálesetek mellett van emléktáblája a technika- és közlekedéstörténet egyik mérföldkövének is.
Susó
A Szentendrei-Duna 6-os folyamkilométerének közelében, nagyjából a folyót átívelő távvezeték alatt N 470 38,174’; E 190 05,278’ áll a szigeti oldal galériaerdejében Susóczky „Susó” Ferenc kopjafája. Susó az ötvenes-hatvanas évek rendkívül aktív kajakos vízitúrázója, aktivistája, túraszervezője és túravezetője volt. 1964-ben hozta be hazánkba az első poliészter kajakot, amelyet lemásolva hamarosan nálunk is sorozatban készültek hasonlók, lehetővé téve vizeink problémamentes bejárását. Susó és barátai pionírok voltak! Végigevezte az Alföld folyóit és csatornáit, felismerte szépségüket. Javaslatára szervezték meg, és ő vezette az első Vajas-fok-túrát 1986-ban. Olyan jól sikerült, hogy hagyománnyá vált, a létszám sokszor megközelítette a száz főt. Emlékezetesek voltak vízitúrái a Sajón, különösen egy május elseji, amikor négy métert áradt a folyó, és a mintegy 50 hajóból 30 elsüllyedt vagy összetört. Csak Susó mesteri mentésének köszönhető, hogy nem történt nagyobb szerencsétlenség.
Susóról, a magyar vízi túrázás egyik legnagyobb alakjáról, méltatlanul keveset találni az interneten, arcképet például egyáltalán nem leltem. Személyesen csak futólag ismertem, egy turistaegyesületbe jártunk, de én akkoriban még hegymászóként, nem túráztunk együtt. Susó, boldog kajakozást kívánok az Örök Vizeken!
Az elhunyt magyar vízitúrázók emlékhelye
A Váci-Duna 1659 folyamkilométerénél (N 470 36,174’; E 190 05,002’) fehér színű acéloszlop állít emléket az elhunyt vízitúrázóknak – nemcsak azoknak, akik vízen vesztették életüket, hanem mindannyinak. Az oszlopot, Dr. Juhász Ágnes, a Vízitúra Bizottság akkori vezetőjének ötletére az Újpesti Hajós Klub túrázói készítették, majd helyezték el, 1998. augusztus 21-én. A rajta elhelyezett réztáblát az MTSZ készíttette, felirata „Az elhunyt vízitúrázók emlékére, 1999, MTSZ Vízitúra Bizottsága”. Szép hagyományként kegyeleti túrákon emlékeznek meg néhai társaikról, elsőként mindig azokról, akik a legutóbbi találkozás óta távoztak az élők sorából.
A helyszínhez sok régi vízi vándornak kapcsolódnak kedves emlékei: ott volt az egykori „Szomjas Krokodil csárda”, majd a helyére épült „Totyi büfé”, tehát a helyről is van mit felidézniük a virágszállal, koszorúval érkezőknek. Többek között az imént említett Susó is előszeretettel táborozott a közelben.
Hableány
Emlékművet emelni még korai lenne, hiszen épp most folyik a Hableányt letaposó Viking Sigyn kapitányának pere, és az ítéletig hivatalosan nincs felelős, hacsak nem a végzetes felelőtlenség. A kegyelet megnyilvánulásait azonban nem hátráltathatja a jogi processzus. A 28 áldozatra spontán kialakult, nagyon szép sarok emlékeztet a Margit híd pesti hídfőjénél, lenn, a rakpart szintjén. Mindig van friss vágott virág és szépen gondozott cserepes növény. Mécsesek, zászlószalagok, macik és egyéb játékok, gyermekrajzok, versek, koreai és magyar üzenetek jelzik a hátramaradottaknak Budapest, a magyarság együttérzését. Korea angol nyelvű szavakkal köszöni meg: Thank you Hungary! A játékmackók annak a koreai kislánynak szólnak, akit nagymamája karjában találtak meg a búvárok. Az emlékhelyet egy idős hölgy gondozza önkéntes szolgálatként.
A Hableányt, részint súlyos sérülései, részint kegyeleti szempontok miatt nem akarja helyreállítani az üzemeltetője, a Panoráma Deck Kft., viszont emlékmű céljára felajánlaná a roncs egy részét, például a viszonylag kevésbé tönkrement hajóorrt. Majd meglátjuk, mi lesz a sok jóakarat végeredménye.
Bronzcipők a Duna-parton, márványtábla a hídfőn
A következő két emlékművet együtt tárgyalom, kivételképp időrendben, mert közös bennük, hogy a huszadik század sok rémuralma közül egy-egynek gaztettét idézik fel. Mindkét esetben ártatlan embereket gyilkoltak meg, gyűlölködő, torz eszmék jegyében, felfegyverzett terroralakulatok.
A Tanácsköztársaság idején a vörös terror első áldozatai között, idősebb Hollán Sándor nyugalmazott államtitkárt és fiát, ifjabb Dr. Hollán Sándor államtitkárt, a MÁV igazgatóját, 1919. április 22-én éjjel hurcolták el Pauler utcai lakásukból a Vörös Őrség Lázár Andor Endre vezette különítményesei, majd a Lánchíd budai pillérének déli oldalán hátulról fejbe lőtték őket, és holttestüket a Dunába hajították. Az ugyanott, eredetileg 1920-ban elhelyezett emléktáblát 1946-ban megsemmisítették, és csak 2009. március 21-én pótolták. Ezután ismeretlenek előbb vörös festékkel leöntötték, aztán 2009. október 15-én megrongálták és végül ellopták. 2011. április 22-én avatták fel az újabb, jelenlegi márványtáblát.
A nyilasterror idején, 1944-ben, fegyveres pártszolgálatosok zsidó honfitársainkat lőtték a Dunába. Bizonytalan, de mindenképp ezres nagyságrendű lehetett az áldozatok száma. E folytatólagosan elkövetett tömeggyilkosságra a „Cipők a Duna-parton” budapesti holokauszt-emlékmű irányítja rá a közfigyelmet, a Parlament előtt, tőle kissé délre. Szellemi alkotója Can Togay filmrendező, társalkotója Pauer Gyula, Kossuth-díjas szobrászművész. 2005. április 16-án, 21 óra 30 perckor az Élet Menetének résztvevői fáklyákkal vonultak a Kossuth tér előtti Duna-partra, ahol Kiss Péter kancelláriaminiszter a miniszterelnök jelenlétében avatta fel a szoborkompozíciót, amelyet 2016-ban a világ második legjobb köztéri szobrának választottak. (10, 11)
A léptékében ugyan nagyon eltérő, de indíttatásában és végrehajtásában hasonló bűntettek felidézésének szintkülönbsége emlékeztessen, hogy nem szabad(na) különbséget tenni emberek életének, emlékének értéke, illetve rémuralmak erkölcsi megítélése között.
Tengerészemlékmű, Duna korzó
Hazai, központi megemlékezések helyszíne szokásosan a budapesti Dunakorzón (a Wekerle Sándor utca sarkánál) álló tengerészemlékmű, amely nem más, mint a második világháborúban elsüllyedt UNGVÁR Duna-tengerjáró hajó horgonyának másolata (az eredeti horgony a katasztrófa után 1941-ben felavatott UNGVÁR-emlékmű része volt, a jelenlegi emlékművet 1993-ban állította a Magyar Tengerészek Egyesülete). A háborúban a magyar Duna-Tengerhajózási Részvénytársaság, röviden a DETERT hajóit a Krímben rekedt német hadsereg vette igénybe utánpótlás-szolgálatra a Fekete-tengeren, ahol súlyos veszteségeket szenvedtek: előbb a DUNA, majd 1941. november 9-én Odesszától délre az UNGVÁR is aknára futott. A rakomány, több száz tonnányi repülőbomba és benzin felrobbanása darabokra tépte a hajót. Halálát lelte tizenkét magyar tengerész, Milassin Lajos tengerészkapitány, hajóparancsnok, 28 német katona, öt tiszt és egy korvettkapitány. 1943. január 22-én a KOLOZSVÁR Duna-tengerjárót is támadás érte: a Fekete-tengeren megtorpedózta egy szovjet tengerészeti repülőgép. A súlyosan sérült hajót felvontatták Budapestre, ahol javítása a háború végéig nem fejeződött be. (12, 13)
Az emlékmű bronztáblájának felirata:
Idegen tenger zúg hamvaink felett
Magyar, ki erre jársz, köszöntsd hőseidet
Világ tengerein életüket vesztett bajtársak
Emlékére állította
Magyar Tengerészek Egyesülete
Hidroplánkikötő
Végül, annyi szomorú mementó után jöjjön egy szívderítőbb történet. A Szabadság híd – akkori nevén Ferenc József híd – mellett 1923-ban nyitotta meg hidroplán-kikötőjét az Aeroexpress Részvénytársaság, egy részben magyar tulajdonú légitársaság. Utasszállítás mellett taxi- és sétarepülésre is lehetett jegyet váltani, mégpedig a Gellért szálló portáján. A repüléseket kiterjesztették a Duna vonalára, először Bécsig, majd Münchenig, sőt rendelésre bárhová. Az üzemeltetés a kezdeti sikerek ellenére veszteséges maradt, az állomást 1926-ban bezárták. Az egykori hidroplán-állomás emléktáblája a Szabadság híd budai hídfőjének déli oldalában, a mellvédben látható. Megemlékezik a vállalat leghíresebb pilótájáról, a későbbi óceánrepülő Endresz Györgyről, akinek emlékműve Bodmér határában áll. (14, 15, 16)
Amikor a Szentendrei Dunán, vagy a Nagy Dunán túrázva elhaladtok emlékhelyek mellett, illetve végigeveztek fenséges fővárosunk, a Duna Királynője páratlan látványát élvezve, gondoljatok azokra, akik már nincsenek köztünk, és tűnődjetek el, mi lenne, ha megint lenne hidroplánkikötője Budapestnek.
Képek a szerzőtől, archív: Fortepan
Megjegyzés:
Tekintettel a téma érzékenységére és a Vízjáró Magazin kimondott semlegességére, nyomatékosan kérem mellőzni az emlékezetpolitikai jellegű hozzászólásokat. Elég, ha mindenki magában hajt fejet, az életüket vesztettek emlékére gondolva.