Evezni a Sión? Nyílegyenes ásott csatorna, ingerszegény környezet, poshadt víz, dögunalom, nulla élmény – jaj, csak azt ne! Ilyen az általános vélekedés, amely akár igaz is lehet Siófok alatt. Csak azok a lelkes túrázók járják, akik a Dunától akarnak eljutni a Balatonba, például a Vízi Nagy Kört teljesítve. De már ez sem divatos útvonal, mióta nem szabad behatolni a Kis Balatonba, és elég rosszak a hírek a Zaláról. Tehát jobb nagy ívben elkerülni a Siót…
Ezt a sommás véleményt azonban jobb elfelejteni! Többen számoltak be, hogy az alsóbb szakasz, mondjuk Cecétől lefelé, már egészen más, szebb, változatosabb a táj, ráadásul Szekszárd környékén már a gemenci erdőben folyik a Sió. Régóta fentem a fogam arra a részre, és amint Tolnába vitt riporteri munkám, kihasználtam az alkalmat egy kis léghajózásra. Zsolt barátomat nyertem meg túratársnak, bázisul a Szekszárdi Kajak-kenu Sportegyesület vízitelepét használhattuk, Palánkon – köszönjük! Túránk után személyes tapasztalatok alapján számolhatok be, hogy mi volt jó és rossz, ezek alapján mindenki kikövetkeztetheti, hogy neki való terep-e az.
Palánkról a Duna felé indultunk, a reggeli munka miatt elég későn, tíz óra előtt (másoknak ez normál rajtidő). A Sió folyónak számít ugyan, de sebessége nullához közeli. Viszont azt hallottam helyiektől, hogy ha megnyitják a siófoki zsilipet, vagy komolyabb eső után, igencsak begyorsul, olyankor nem is könnyű ár ellen evezni. Az első négy kilométeren elég egyenes volt a meder, de végig zöld bokros a partja, itt-ott egy horgásszal. Három hidat kereszteztünk, egy országútit, egy vasútit és az M6-os autópályáét. Eddig semmi attrakció, mondhatni, „soha rosszabbat” kategória.
Nemsokára stég bukkan fel a bal partnál, tábla jelzi, hogy a Taplós Nomádiához értünk – nevét a közeli Taplósi-Holt-Dunáról kapta. Természetközeli, egyszerű szálláshely, villany és vezetékes víz nélkül, autóval csak az mehet be, akinek a gazdasszony kinyitja a sorompót, például vendégeknek. A Nomádia állatmegfigyelésre, fotózásra, a stressz hátrahagyására, léleksimításra hívogat a csend birodalmában. El is határoztam, hogy feleségemmel nemsokára kipróbáljuk.
Innen már kanyarog a Sió, erdősek a partok, pontosan azt a hatást adja, mint Gemencben, például a Rezéti-Dunán evezni. Behajló fák, változatos, elbűvölő látvány, a lassan ballagó vízen teljesen átadhatja magát az ember az „itt és most” érzésnek, nem kell állandóan résen lenni, mint mondjuk a Rábán. Tiszta a környezet, csak nagy néha látni egy-egy PET-palackot. Maga a víz viszont nem valami gusztusos, világosbarna színe még rendben van, de a felszínén megmaradó buborékokkal aligha csábít egy üdítő csobbanásra. Különösen, miután megtudtam, hogy egy műtárgynál, ahol épp ott jártunkkor kezdett zubogva befolyni a víz, az bizony nem egy holtág lecsapolója, hanem Szekszárdról érkező szennyvíz. Általában szeretek folyókból szűrni innivalót, itt nem bántam, hogy vittem magammal.
A Sión sok a szürke gém, a kócsag, láttunk bakcsókat is, van hattyú, de aránylag kevés a vadkacsa. Egyszer nagy agancsos szarvasbika úszott át előttünk. El tudom képzelni, milyen érdekes lehet nesztelenül sikló kajakból, kenuból szarvasbőgést hallgatni – a Rezéti-Dunán már volt részem benne, itt is nagy élmény lehet. Az állatvilág egyik képviselőjéből egyet sem láttunk, nem is hiányzott – fölöslegesen készültünk szúnyogriasztóval, illetve a sátorozáshoz füstölő spirállal. Mindössze két kis vérszívó és egy bögöly szállt rám, ezeket agyoncsaptam. Nem állítom, hogy mindig így van, de most így volt.
Helyenként kis átjárók nyílnak lagúnákba, nagyobb tavakba. Van köztük kicsi és nagy, érdekes változatosságot adnak a túrának. Ahogy egy hattyúcsalád menekülésszerűen távolodott megjelenésemkor, jól mutatja, hogy nincsenek hozzászokva az emberhez a vadmadarak, nagy ritkán juthat be oda valaki. Ahogy hallom, meglátogatásra érdemes egy olyan tó is, ahová nem vezet vízi átjáró, hanem a parton kell átemelni. Ha előre tudom, főképp, ha vannak GPS-koordináták, ki nem hagytam volna.
Egy ilyen kitérő akár kalandos is lehet, mert a Sió partja végig meredek, a vízszintnél sokszor függőleges, és iszapos. A víz hirtelen mélyül. Nagyon kevés helyen lehet jól kiszállni, pihenésre, piknikezésre, sátorozásra való tisztást sem látni. Ez nem finnyás városiak kultúrfolyója, hanem vad vidék, őstermészet! Beszerzési lehetőség semmi, az van, amit magaddal vittél. Gemenc keselyűsi látogatóközpontja hátat fordít a Siónak, de éppen ezek miatt, néptelen az egész, csak te vagy és a természet. Hozzám hasonló beállítottságú vadonzónak nagyon bejön, de lehet, hogy lányok, gyerekek, elkényeztetett urak egy idő után már nyafognának.
Latolgattuk, hogy elmenjünk-e a keselyűsi kocsmához, de eléggé nehéznek ígérkezett áttörni az oda vezető holtág bejáratának akadályain, inkább az Árvízkapu felé fordultunk. Hoppá, nyitva a zsilip, egyszerűen át lehet evezni? Még jó, hogy óvatosságra intett egy monoton zúgás – kiszállva megláttuk, hogy a zsilipben jókorát esik a víz. Zsilipezni lehetne, tízezer forintért. Az ottaniak mesélték, hogy egy holland ember hajózott szélmalmos hazájából a Balatonra, és furcsállta, hogy a rengeteg vízlépcső közül egyedül itt kellett fizetnie. Ezt az élvezetet éppúgy kihagytuk, mint a hosszú átemelést az alvízre, illetve a hátralevő rövid szakaszt a Dunáig.
Zsolt eddig tervezte túráját, testvére érte jött, én meg visszaeveztem Palánkra (33 km), sátrat verni a vízitelepen. Szokás szerint sötétben kezdtem tábort bontani, ötkor már vízen voltam, hogy felfelé is megnézzek valamennyit a Sióból. Hajnali ködpára gomolygott a víz fölött, nagyon hangulatossá és kissé hűvössé téve az evezést. Errefelé más a táj jellege: a nyugati partnál magas dombok emelkednek, elképesztően sűrű dzsungellel, néhol nem is látszanak a fák a kúszónövényektől. Nagyon szép volt, különösen a felkelő Nap sugaraitól aranyszínben ragyogó ködpászmákkal. Még hogy unalmas a Sió? Ugyan már, egyszerűen gyönyörű! El voltam ragadtatva tőle.
Igaz, kikötni errefelé sem lenne könnyű, csak a Sió-Sárvíz összefolyásnál, Sióagárdnál, éppen a csücskön, másutt szokásosan meredek, és sokhelyütt sűrűn benőtt a vízpart. Maga Sióagárd, és Harc, ahol visszafordultam, nem mutatja magát a folyó felől, egyáltalán nem úgy van, mint például a Mosoni-Dunán, ahol megáll az ember Halászinál, Óváron, Mecséren, kinyújtóztatni a tagjait, belátogatni a kocsmába, venni valamit a boltban. Le is nyomtam oda-vissza az egészet (13 km), anélkül, hogy szárazföldre léptem volna.
A Siónak, mint vízitúra-útvonalnak e hátrányát felismerve Jámbor Attila, az említett kajak-kenu egyesület alapítója és vezetője, elhatározta, hogy önkormányzatokkal összefogva, Cece és Palánk között, stéges csónakkikötőket telepítenek, hogy minél többen járják és ismerjék meg a folyó félreismert, méltatlanul elhanyagolt, vadregényes és gyönyörű szép déli szakaszát. Amint megvalósul a projekt, beszámolunk róla. Addig csak vagabundoknak, azután pedig kényesebb, szívesebben a komfortzónájukban maradó turistáknak is szívből ajánlom a Siót!
Kattints a képre a galéria megnyitásához!
Free Joomla Lightbox Gallery