A világhálón találkoztunk össze Veszelovszki Attilával, aki ezermesterként vágott bele saját fa-kenuja építésébe. Amerikai segédletekből kiindulva, a kanadai klasszikus indián kenukat utánozva, háromhavi munkával meg is valósította a Táltost, és első komoly bevetésére meginvitált engem. Twistymmel (Gumotex Twist 2) habozás nélkül csatlakoztam – és nem csalatkoztam, hanem nagyon pozitív élményekkel gazdagodtam.
Sima határátlépés Hercegszántónál Szerbiába, és a közeli Bezdántól már csak egy ugrás Kengyia. Most hallottam először e nevet. Egy tájegységet jelent a Duna bal partja mentén, illetve a Bajáról kiinduló Ferenc-csatorna, azaz ahogy arrafelé hívják, a Bajai-csatorna környékén. Lényegében erősen emlékeztet a Gemenc és a még közelebbi Béda vidékére, északon a mi Karapancsánk és Hódunánk határolja.
Hogy ne kelljen keresgélnetek, merítek a Wikipédiából:
Területe 90 km², ebből 60 megművelhető, a fennmaradt 40 pedig erdőség vagy mocsár. Egy rövid szakaszon érintkezik a Baranya megyei Kölked határszélével is. Jugoszlávia állami léte alatt nem volt jelentősége annak, hogy hol húzódik a belső határ. A jelenlegi álláspont szerint a terület Horvátországhoz tartozik, de Szerbia felügyeli. A horvátok szerint a határvonal a Bajai-csatorna, a szerbek szerint viszont a Duna. A Bajai-csatornán akárki átkelhet, azonban a Dunán átkeléshez már útlevélre van szükség. Kengyiának ma már mindössze 15 állandó lakosa van, ebből tízen magyarok. Néhányan a helyiek közül négy ország állampolgárai is voltak. A Bajai-csatorna partján lévő hétvégi házak nagy részébe nincs bevezetve az elektromosság, a vezetékes víz és telefon, valamint az erdők miatt gyakran térerő sincs. Ma Kengyia nem virágzó település, hanem inkább vadon széli tanyavilág.
Szóval ide érkeztünk meg, az őshonos halászember, Kovács Paksi István („Matula”) vízparti kunyhójához. Ott várt túratársunk, a jeles természetfotós és videós Bosznai István („Nac Dzsiagrafik”) is, Magyarkanizsáról, a feleségével, Mónikával, és még jöttek néhányan a környékről, a nem vízjáró, de nagy szívét a Dunát ár ellen végigevező Ricsi és Klaudia fogadtatásával, segítésével kimutató Ostrogonac házaspár, illetve Kalinka Tamás, Kengyia krónikása. Azonnal befogadtak, úgy éreztem magam, mintha évek óta barátok lennénk. Hiszen megvolt a közös nevező: a természet és a vizek szeretete, valamint a nemzeti érzés, amely arrafelé szerencsére nem ütközik másokéval, magától értetődően köszön magyarul és szerbül az ember idegennek, és azon a nyelven folytatja, amelyen ő válaszol.
Pazar sült halas vacsora és sátorban töltött éjszaka után délelőtt fél ötkor szálltunk vízre (mit gondoltok, kinek a javaslatára?). István elém ült be Twistybe, Attila egyedül próbálgatta kenuját. Nem volt könnyű dolga, mert ülés még nem került a hajóba, elég mélyen trónolt az aljában, nehezen lapátolt kicsiny tollú fél kajakevezőjével, sőt egy helyen vizet engedett be a Táltos palánkozása. E kis zavaró tényezők nem szegték kedvét, arca csak úgy ragyogott a büszke boldogságtól. Mi persze gyorsabbak voltunk, hol előresiettünk, hol visszafordultunk hozzá, István közben fotózott, bringás sisakjára rögzített akciókamerájával videózott.
Attila aztán visszafordult, mi mentünk tovább, túl az egymáshoz közel épült (mintha csak a Ráckevei Dunát látnám) horgászvityillókon és csinos házakon, odáig, ahol már teljesen természetes mindkét part. Nézegettem telefonomon a térképet, hogy át ne szaladjunk az országhatáron, mert a migráció és a vele járó embercsempészet miatt elég szigorú arrafelé az őrizet. Azért megálltunk egy horgászhelynél, besétáltam kissé az erdőbe, és csak visszafelé vettünk észre ugyanott két magyar határőrt, tehát csak pár percen múlt, hogy nem kellett magyarázkodnunk…
A jó széles és mély Bajai csatorna vize nagyon tiszta, szűri a sok növény. Kellemesen felmelegszik, de csak annyira, hogy frissítően lehessen úszni benne. Szemetet, műanyag-flakont, sörös dobozt gyakorlatilag nem látni. Folyik, de nagyon lassan, sportszempontból szinte állóvíznek tűnik. Tekintélyes méretű halak élnek benne, elég nagy bőségben. Számos hattyút, vadkacsát, vadludat, bakcsót, kormoránt láttunk, a hattyúk látványos felrepülésükkel szórakoztattak. Az előző napi utazástól álmosan aludtam egyet a vízen ringó kajakban (a léghajó egyik áldása ez a lehetőség), míg István, partra szállva, eperfa és meggyfa gyümölcséből szemezgetett. 24 km után értünk vissza Paksi bázisára, ahol a feleségek már főzték az oldalassal és csülökkel gazdagon megrakott bográcsos bablevest, amely után tejfölös-sajtos lángossal és kétféle rétessel hessegették odább az éhhalál rémét. Inkább bendőrepedés fenyegetett! Ezek után egységesen kihagytuk a vacsorát…
Délután autóval és gyalogosan jártuk a környéket, vaddisznót, héját, fekete gólyát látva, de elmaradt a kajakozás a nagy Dunán, mert víz alatt voltak a kellemes homokos partok, zátonyok. Másnap pedig az eső és a viharos szél lépett közbe – hazautaztunk, de a szívem egy része ott maradt Kengyiában. Járok majd még arra!
Kattints a képre a galéria megnyitásához!