Ez volt életem egyik legszebb vízitúrája, a sok-sok közül. Eszményi környezet, nagyszerű időjárás, perfekt lebonyolítás, maradandó élmények. 2002 szeptemberében járunk, a Mazuri-tavak között kanyargó Krutyna folyócskán.
Új hajó (pár hónapja vettük meg a Grabner Adventure felfújható kenut), új lendület! Bemelegítő csavargások után szétnéztem valami nagyobb vállalkozás után. A Narewen szerzett jó tapasztalatok után megint Lengyelországba vágytam, és mivel ekkor már volt internet, jól kiműveltem magam. Krutyn városkában találtam egy kempinget, amelynek gazdája kenukat kölcsönöz, és elvisz a rajthelyig, illetve a végén visszahoz a bázisra. Előre le is beszéltem vele, hogy saját hajót viszünk, csak a szolgáltatás kellene.
Odáig eljutni egy Nissan Vanette furgonnal, kemény kiképzés volt. 900 kilométer a táv, autópálya szinte semmi, annál több a háromsávos „halálút”, ahol orosz rulett minden előzés. Éjszakai vezetés után késő délutánra érkeztünk meg, az alattunk morgó dízel hangjától jócskán eltompulva. Kaptunk süteményt és sört, bungalóban aludtunk. Másnap reggel elvittek a Ford Transitjukkal Sorkwity mellé, ahol a Gieladzkie tó kifolyását keresztezi az országút. Egyedül maradtunk a cókmókunkkal, kezdődött a kaland!
Idilli, tündérrózsás, keskeny vizecske kanyarog röviden, azonnal kisimulnak az utazástól felborzolódott idegek, és már ki is futunk a tükörfényes Lampackie tóra. A közepe táján kell letérni róla, és egy mini-tavon keresztül átjutni a hosszú, kifli-alakú Lampaszra. Annak déli végénél látni egy-két üdülőt, stéggel, csónakokkal. Meg is álltunk hörpinteni egy sört a lengyel-magyar barátságra.
Olyan kis patak vezet át a Kujnóra, majd a Dluzecre és a Białe tóra, hogy helyenként csak bokáig ért a víz, zsinegen húztam a kenut. Késő délután van már, nézzünk táborhelyet! Ott egy szép kis sziget, és lám, kaszált fű, pottyantós WC, kuka van rajta. Ez jellemző a lengyel túravizekre: a terület valakié, ő gondozza és szedi az obulust. Sátrat vertünk, tüzet raktunk, mikor látjuk, hogy ember közeledik. Tadeusz, a helygazda, vízi biciklin jött át, kérte a szerény összeget, és meglepődött, hogy magyarok kötöttek ki a szigetén. Rögtön el is kunyerált egy szál kolbászt, hogy hazavigye a túlparti tanyájára, megkóstoltatni a feleségével. Holnap persze reggelire várnak!
A tóra lejtő, gyönyörű nagy telkük van, szép portával. Elmesélték, hogy keletebbre születtek, Lengyelországnak a második világháború után a Szovjetunióhoz került részén. Szerencséjükre hagyták őket menekülni, és egy olyan német család birtokát kapták meg, amelyet szintén nyugatabbra vetettek az események. Embersors-falevelek a történelem viharában…
Tadeusz elmagyarázta, hogyan találjuk meg a Gant tóra átvezető folyócskát, amelynek nem épp feltűnő a kiágazása. Ami a neveket illeti, mi Krutyna-túrára mentünk, és magunk között végig így hívtuk a sorjázó patakokat, holott mint utóbb, a Google-Földről megtudtam, azon a szakaszon Babiecka Struga a neve. A lényeg, hogy nagyon romantikus, valódi őserdőben kanyarog, még egyfejű sárkányt formázó kidőlt fát is láttunk – személyesen Süsü lehetett! A víz szelíden ringatja a hínárt és egyéb növényeket, jól viszi a kenut, de nem stresszesen gyors. A Gant tavat őszies pára tette hangulatossá.
Jó hosszú evezés következett a megunhatatlan kis folyón, amely hitelesen adja az érzést, hogy a Brazília vagy Borneó őserdejében kalandozunk. Embernek, civilizációnak nyoma sincs. Ám mi már jócskán denaturált városiak vagyunk, akik bármennyire élvezik is a nagy természetet, örömmel fedeznek fel a soron következő Zyzdrój Wielki tó partján egy falucskát. Álmos, szebben mondva álmodozó kis település, sehol egy lélek az egyetlen utcán, de van bolt, ahol friss kenyeret és hűtött sört kapni. Az anyatermészet és a civilizáció éppen ilyen a kombinációja való nekünk!
Nem sokat kellett már evezni, hogy megakadjon a szemünk egy pici, fenyves szigeten. Megszemléltük: semmi nyoma, hogy előttünk mások is jártak itt, előkészített táborhely nincs, de díjat szedni sem jött senki. Főzőcskéztünk, nagyszerűen éjszakáztunk, madárcsicsergés ébresztett.
Könnyű rálelni az útirányra, mert vízszint-szabályzó duzzasztónál kell átcipelni a kenut, de könnyű, rövid úton. Megint folyóvízen evezünk, aztán újra tavon, hattyúkkal találkozva, és egy helyen iszapzátonyokat kerülgetve keressük a nádasnál a folytatást. Van ott egy nagyobb település, Spychowo, de nem kellett megállnunk, mindenünk megvolt.
Eddig délies irányban haladtunk, de mostantól északnak tartunk, a Zarózno és az Uplik tavakat érintve, majd kijutunk a nagyobb Mokre tóra, amelynek nevét némiképp nevetségesnek érzem, mert magyarul nedveset jelent. Hát, ez nem valami egyedi jellegzetessége… Azért is emlékezetes ez a víz, mert nagyon megdolgoztatott. Erős oldalszél fújt balról, bele akart tolni minket a jobb parti nádasba, és küzdeni kellett a hullámzással is. Jó fáradtan, örömmel fedeztünk fel egy kiépített táborhelyet, fedeles asztallal, így kényelmesen, kuporgás nélkül lehetett főzni.
Másnap újabb ügyes, hasznos megoldását találtuk a népszerű túraútvonalnak: az átemelést a szomszédos Krutynskie tóra betonrámpa könnyíti meg, ezen húzzák át bérelt kenuikat az emberek. De hogy lehet, hogy egész úton egyet sem láttunk közülük? Úgy, hogy szezon után, szeptemberben mentünk, részben éppen azért, hogy munkában, iskolában legyenek már a csoportosan vonuló, gyakorta hangoskodó, a táborhelyeken nem mindig színjózan polákok. További előnye volt az időpont-választásnak, hogy egyetlen szúnyog sem mutatkozott, a hűvös hajnalok már véget vetettek inváziójuknak. Mindezt a szeptemberi napsütés aranyozta be, nemhogy esőt nem kaptunk, de felhő is alig látszott.
Azért tapasztaltuk hatását annak, hogy sokan járnak e vízi úton. Az emberhez szokott vadkacsák odaúsznak a kenuhoz, és kézből fogadnak el falatkákat!
Itt már a Krutynán járunk, egyik ámulatból a másikba esve. Olyan tiszta a víz, hogy meg lehet számolni a homokszemeket a mélyben, annyira szép a növényzet és a környezet, olyan változatosan kanyarog a meder, hogy nem győzzük magunkba szívni az élményt. Elhaladunk a falu mellett, ahol autónk vár türelmesen, és látunk ladikot, német turistákkal. Szinte mind időskorú, könnyen lehet, hogy innen kitelepítettek, vagy errefelé harcoltak, és nosztalgiázni jöttek. Ha annak idején Übermenschnek képzelték is magukat, mostanra visszavettek az arcukból.
Jön még egy átemelés, elég nagy szintkülönbségű duzzasztónál. Másutt eléggé zavarók az ilyen műtárgyak, a természet megerőszakolását látom bennük, de ez csak az utolsó pillanatban bukkan elő, nincs is hosszú állóvíz előtte, pikk-pakk átemelünk – ennyi volt.
Kijutva az erdőségből, nyitott táj fogad, messze ellátni. A régi, duzzasztók nélküli Narewhez hasonlít a folyó. Ukta vidékét elhagyva táborhelyet keresünk. Szép, füves tisztás fogad, hatalmas fenyőkkel övezve. Éjszakai nyugalomról viszont aligha beszélhetünk: akkora szarvasbőgés volt közvetlen közelből, hogy majd’ lebőgték a fejünk fölül a sátrat. Még a tusakodás zaját is hallani véltük. Már hallgattunk bőgést vízről, Gemencen, de ez mindent felülmúlt.
A másnap reggeli ködös napkelte borongós hangulata éppen megfelelt lelki állapotunknak: az utolsó nap ez, el kell búcsúzni a Krutynától… Tó már nincs hátra, csak kellemes evezés a folyón, Iznota falu hídjáig. Fel kellett cipelni a kenut az elég magas partra, feleségem fáradt volt, megkértem egy horgászt, aki készségesen segített. Telefon a transzferért, és mire összepakoltunk, megérkezett a kisbusz. Átszállás a Nissan Vanette-be, volt mit feleleveníteni a hosszú hazaúton!
