A koronavírus okozta utazási tilalom fellendítette a hazai víziturizmust, rég nem láttunk ennyi embert kajakban, kenuban. A főbb irányok a Dunakanyar, Felső-Tisza, Gemenc, Tisza-tó. Pedig rengeteg kis eldugott csoda létezik még országunk határain belül.
Egyik ilyen az Ipoly. Az alsó szakaszát már ismertük, több cég vezet oda szervezett túrákat, magunk is bejártuk többször – Vámosmikolától vagy Ipolytölgyesről indulva. A torkolat után a szobi révnél kiszállva, rutinpályának számít, sárga busszal a transzfer is gyorsan megvan.
Igen ám, de mi van a „rutinpályán” túl?
Tavaly, még a határok lezárása előtt, részt vettünk egy teljesítménytúrán, a Depo-Z-s barátaink szervezésében, amelyen a folyónak mintegy száz kilométeres szakaszát kellett bejárni két nap alatt, időre. Az Ipoly GP remek verseny volt, bár nem feltétlenül a legjobb módja a folyó megismerésének, ha egész nap csak csapkodunk, ahogy a csövön kifér.
Így született a döntés, hogy akkor most nyugodtabb körülmények között is megnézzük, mit tartogat nekünk ez a pompás kis folyóvíz.
Amit röviden tudni kell az Ipolyról:
- Több duzzasztóművel szabályozzák a szlovákok a vízszintet, természetesen mindig az ő oldalukon könnyebb átemelni. Jelen helyzetben ez tiltott, bár nem őrzik.
- Van olyan szakasza is, amelynek mindkét partja Szlovákia, ez a rész most szintén nem látogatható hivatalosan.
- Az Ipolyra esőzés, hóolvadás után érdemes menni, különben nagyon keresni kell azt a keskeny nyomvonalat, ahol nem ér le a hajó
- Az alacsony vízszint miatt gyakran kopog a hajó, így műanyag, polietilén járgányok ajánlottak
- Egy-két zúgó, megfelelő vízállásnál, mosolyt tud csalni az arcunkra.
- Meredek partjai miatt nem egyszerű, ha ki kell szállni valami miatt – például fatorlasznál, vagy ha menteni kell.
Hosszas tervezés és műholdképek nézegetése után gyorsan megszületett a terv, Balassagyarmaton a híd felett indulunk. (Ahonnan a verseny is rajtolt.) Feljebb nagyon kanyargós, öt méter feletti kajakjainkkal majd nyári melegben vesszük be, amikor nem gond, ha a 13. ipszilonozás után inkább kiszállunk a visszafordítókban.
Február 20.-a szombat. A rádió pár napja minden reggel bemondja, hogy Európába megérkezett a tavasz. Az Almás-telefon időjárás appja is tíz fokos napsütést ígér, napocska-felhőcske piktogrammal. Felszerelkeztünk két autóval és három kajakkal, az egyik autót a tervezett kiszállónál hagyva. A csapat tagjai: párom, Emese, egy régi ismerősünk, Réka, mindketten kajakos túravezetők, és jómagam. Megnyugtató érzés, ha két képzett ember is vigyáz az emberre, a legváratlanabb helyeken tudok elhasalni a vízen…
Nógrád megye határában már gyanús volt, hogy megjelent az út szélén a hó, szürke köd volt bármerre is néztünk. De a rádió még mindig a tavaszt szajkózta. Balassagyarmaton bokáig érő hóban pakoltuk le a kajakokat a partra, a vízen jégtáblák úszkáltak. Próbáltam a lányokban tartani a lelket, hogy ez a tavasz jele: olvad!
A part meglehetősen meredek, nyáron a helyi vízisport-egyesület stégje könnyíti meg nagyon a beszállást. Kicsit lentebb van egy betonlépcső, de ott rosszabb lenne indulni, hisz a túraútvonal első és legnagyobb zúgója pont itt van.
Nyáron -75 centis vízállásnál jártunk itt, akkor is jól hajózható volt, most kerek 0 centimétert mutatott a vízmérce, csodás hullámokat vetve. Le is mosott minket mellkas magasságig!
A GPS szerint itt 18km/órával csorogtunk. Mondtuk is, hogy így bizony gyorsan leérünk a tervezett 18 kilométeres távon. De aztán nem egészen két kilométer száguldás után rögtön bele is ütköztünk egy fatorlaszba. Meredek, ráadásul jég borította partfal mindkét oldalon. Kis kísérletezés és némi „haJÓGA” mozdulattal sikerült átfűzni magunkat az akadályon.
Az olvadás árhullámát meglovagolva nem nagyon fáradtunk el, ha nem lapátoltunk, akkor is csorogtunk 4-5km/órás sebességgel.
A 14. kilométer körül van az útvonalunk egyetlen épített duzzasztója, itt terveztünk egy kis pihenőt. Enni pár száz falást a csokijainkból, meginni a forró teát, és elintézni a folyó ügyeket. Odaérve azonban meglepődtünk, a kapu a vízszint alá volt eresztve (klasszikus értelemben felhúzva?) , így átemelés nélkül le tudtunk menni rajta mindenféle szintesés nélkül. Persze az alvíznél lapos part volt, amelyen jéggé fagyott a pár nappal ezelőtti elöntés, így meg sem kíséreltünk kiszállni, vízen költöttük el az ebédet.
Ami az állatvilágot illeti, rengeteg madár él a folyó mentén. Nem értek hozzá, így felsorolni inkább csak így tudom: fehér, szürke, fekete, barna, kék, kicsi, nagy és ragadozó. Hódokkal is találkoztunk, hatalmas csobbanással tűntek el a vízben, mikor megleptük őket. A nyomaik is felfedezhetők mindenhol, megrágott és kidöntött fák – szinte látni, hogy hova tervezik a következő várukat, gátjukat.
A kiszállónál, Ipolyvecén a gátig kint volt áradó víz, gyakorlatilag az autóig lehetett evezni. Vagyis lehetett volna, ha a hajó nem feneklett volna meg a fűben. Kiszálltam a bokáig érő vízbe, ekkor a kajak újra lebegni kezdett, nagyvonalúan ellöktem a töltés irányába. Utána elkezdtem a lányok hajóját húzni magam mögött, hogy száraz lábbal megússzák… Ekkor kicsit elbizonytalanodtam, mert elkezdett mélyülni a víz, lehet, hogy korai volt megszabadulni a járgánytól?
A parton átkepesztettünk egy másfél méteres jeges szakaszon, majd egyből pakoltunk is fel a reggel itt hagyott kocsira. Ipolyvecén a kedves helyiek egyből segítőkészen jöttek, mikor elakadt az autó a sárban, de végül önerőből visszatalált az útra.
A transzfer a beszállóhoz 20 perc, majd rövid búcsúzás után, immár külön a két autóban, elindultunk hazafelé.
Legközelebb a következő 18 kilométert járjuk be. Combos lesz, hajtűkanyarok és fix fatorlaszok, ahol kommandózni kell az akadályokon rendesen (rövid és könnyű hajók előnyben). Nyáron egy versenyző kolléga úgy fogalmazott erről a szakaszról: olyan, mint a spartan race, csak kajakkal. De ez legyen egy következő történet!
