Autós újságíró pályatársammal, Gáborral jól bejártuk Izland jó részét, különféle szállásokon éjszakázva, alkalmilag sátorozva is, 2003-ban. Ezen felbuzdulva Gábor nyaggatott, hogy jövőre menjünk el Patagóniába. Fantasztikus vidék, vágynék is oda, de drága és hosszadalmas utazás lett volna, ráadásul nem beszélünk spanyolul. Tudtam, hogy csak akkor szabadulok, ha másik, vonzó célt találok ki. Kenus vándorlás jutott eszembe, dél-Finnország tavain. Gábor ráállt, lehetett tervezni. Akkor már megvolt felfújható, repülőn szállítható Grabner Adventure kenunk, de nem akartuk cipelni, bérlési lehetőséget kerestünk, és találtunk.
Nagyjából a Ladoga tó fölső végétől északnyugatra képzed el a helyet. Két finn tó összekötő csatornája mellett, Oravinál volt a kenukat bérbe adó cég. Július végére ütemeztük a túrát. A kölcsönzőből eljöttek értünk Savonlinna repterére, ahol az operafesztivál jegyében zongoraszó és egy énekesnő áriája fogadott. Nemsokára odaértünk a bázisra (kb. 30 km), ahol minden szükségessel felszereltek. Kanadai kenut kaptunk, kissé labilisnak találtam, de megfelelt a célnak. Tüstént neki is indultunk.
De merre? Már előre kitanultam a vidéket, és megtudtam, hogy azon az egyetlen vidéken, tök egyforma kinézésű, túlnyomórészt lakatlan szigetekből, mintegy 18 ezer van, a szintén tök egyforma kinézésű tavakon. Na, ott aztán nem kéne eltévedni, lekésni a repülőt hazafelé, és kiéhezve bolyongani! Kaptam papírtérképet földrajzi koordináta-hálózattal (hol voltak még az okostelefonok), és vettem egy nagyon egyszerű, karra csatolható GPS-t. Hogy gyakoroljam használatát, megkerestem egy-két Geocaching „kincsesládát”, és annyira megtetszett a játék, hogy mára több, mint 2200 megtalálásnál tartok. A térképre tollal felírtam koordinátákat, és azokra tájoltam. Bevált.
Gábor először kenuzott életében, de hamar belejött, tetszett neki. Nyomvonalat nem vettünk fel, így nem tudom reprodukálni, pontosan merre jártunk. De nem is ez a lényeg. Kikötöttünk kis szigeteken, gyakorlatilag tömör gránitsziklából állnak, amelyeket arasznyi vastag, éppen virágzó mohaszőnyeg borított, olyan ruganyos, hogy bizonytalan rajta járni, és leplezi a bokacsavaró sziklarepedéseket. Azonkívül fenyves és éppen termő boróka, áfonya a növényzet, torkoskodtunk is. Az állatvilágot többféle északi vízimadár képviselte, szúnyogokkal nem volt bajunk.
Estefelé, fáradtan az utazástól, sátrat vertünk egy szigeten – arrafelé a „mindenki joga” érvényes: bárhol járhatsz, táborozhatsz, akár nemzeti parki- vagy magánterületen is, azzal az egyetlen kikötéssel, hogy ne közvetlenül magánház mellett. Ha viszont van valahol kemping, azt illik igénybe venni. Itt nem volt, magunk urának érezhettük magunkat. Bőséges rőzséből raktam tüzet, de az éjszakáig tartó világosban nem volt semmi esti hangulatunk. Viszont tökéletes csend és tisztaság szerzett örömöt, indulás óta nem láttunk senkit.
Másnap esett, felvettük a vízhatlan hacukát, de idővel kisütött a Nap, lehetett szárítkozni egy kellemes helyen. Csakugyan mennyi a sziget! A legkisebbek szobányiak, egyetlen csenevész fenyővel, nem tudom, ezeket is beszámították-e a 18 ezerbe, a nagyok egész tekintélyes méretűek, komoly domborzattal. Megállva egy kellemes öbölben, gyenge úszó létemre vállalkoztam egy csobbanásra, de fejest ugrani nem lenne tanácsos, mert csak a víz legfelső rétege melegszik fel, alatta jéghideg. Jól esett a kis úszkálás.
A nap végén kijelölt táborba tértünk be. Mind egy kaptafára megy: nagyjából vízszintes terület, földes talajjal, ahová bemegy a sátorcövek, kiépített tűzrakó-sütögető hely, fáskamra, a szárazföldről hozott fenyőtörzsekkel, hozzájuk fűrészbak és fűrész, tuskó és fejsze, valamint pottyantós vécé, benne papír mellett egy láda, valamilyen anyaggal (talán klórmész) kevert fűrészporral, ezt kell egy kis lapáttal rászórni az ember „hagyatékára”, nincs is semmi szag. Az egész tábor teljesen tiszta, hasonszőrű népek lakják, van kivel beszélgetni, de elég nagy az egész ahhoz, hogy mindenkinek legyen elegendő magánszférája. Nagyon tetszett, másnap is ilyenben aludtunk, még gyalogsétát is téve a mocsárerdő vadregényes tanösvényén.
Utolsó táborhelyünk megint vadkemping lett, Oravival szemközt, lakatlan szigeten. Reggel riadalom: elromlott az idő, haragos szél sodor tarajos hullámokat a szárazföldtől elválasztó, nagyjából háromnegyed kilométer széles vízfelületen. Elég vadul nézett ki. Gábor megszemlélte, egy szót sem szólt, csak komolyan ingatta a fejét. Érthető, hiszen élete első kenutúráján nem volt még sok tapasztalata, de azt biztosan sejtette, hogy nem lenne vicces beborulni, ahol senki se lát, segíthet – simán életveszélyes. Másrészt viszont délután megy a repülőnk hazafelé. Próbálgattam rábeszélni Gábort, egy darabig csóválgatta a fejét, majd rábólintott. Nagyon becsültem bátorságáért! Komoly volt az átkelés, minden hullámot külön meg kellett lovagolni, forgolódva a tetején és a hullámvölgyben, hogy ne billenjünk meg, és ne csapjon be a tajték. Elöl ülve, maga előtt csak egy méternyi kenut és a háborgó vizet látva, kizárólag rám bízva magát, nem lehetett könnyű barátomnak, de egy panaszszót sem hallatott. Ő volt a túra hőse!
Simán célba értünk, négy él fél nap alatt összesen körülbelül száz kilométernyi evezés után, kivittek a reptérre, és nemsokára a magasból nézhettük a finn tavakat, amelyek életre szóló élménnyel ajándékoztak meg.
Kattints a képre a galéria megnyitásához!