Szombat délután indultunk: Saintus Kodiakkal, Gergő és én Ysakkal. Az Öreg Oroszlánkirály után kötöttem az utánfutót a három kajakkal, és mentünk, mint a távirat.
Évek tapasztalata, hogy az Adria nyári szezonjában, a szombat a turnusváltás komoly autóforgalmú napja. Mindenki hajnalban indul, még kellemes az idő, és délre el lehet foglalni a megrendelt szállást. Nekünk bejött a délutáni indulás. Az úton sehol nem volt torlódás, a határon várakozás nélkül jutottunk át, és éppen elcsíptük éjfélkor az utolsó Krk-Cres kompot. Igaz, drága 3-5 méter közötti kategóriába vették az utánfutót, de még mindig jobban jártunk, mintha lemérték volna a hajók hosszát.
Cres szigetén beálltunk takarásba, hogy ne lássanak bennünket az útról, leterítettük derékaljunkat, bebújtunk a hálózsákba és már aludtunk is. Másnap reggel a dimbes-dombos gerincen eljutottunk Losinj végéig, de szó szerint: az út, amelyen Veli Losinjból a tenger szintjéig mentünk, nincs a térképen jelölve. Talán mert semmilyen szabványnak nem felel meg: egy autónyi széles, meredek szerpentin, korlát, burkolati jel, útjelző tábla sehol, a kanyarok szakadékban folytatódtak – félelmetes! Parkolóban végződött, az Ilovikon idejüket múlató népek autóival. A Losinjtól délre eső szigetvilág felfedezésének ideális kiindulópontja ez a hely.
Behajóztunk. A Kodiak csak nyelte a hihetetlen mennyiségű felszerelést, de a karcsúbb Ysakok is befogadtak mindent, ami a komfort-érzéshez szükségesnek látszott. Kaja, konyhafelszerelés, ruházat szerényen, amit a nyár megkövetelt, sátor, alvós cuccok.
Dél körül, kellemesen szellős időben indultunk Ilovikra. Nem a faluba mentünk, célunk egy titokzatos, ideális táborozó helynek értékelt homokos öböl volt, barátom laminált térképein, a szigetek, kikötők, öblök jellegzetességeit leíró Adria-könyv lemásolt lapjain. Egyórányi, könnyű, bemelegítő jellegű part menti evezéssel találtunk oda. Az öböl széles ívű, az adriai szigetek partvidékétől merőben szokatlan, finom, messze a vízbe vezető homokos parttal biztosította az önfeledt fürdőzés feltételeit.
Vitorlások, motoros jachtok, motorcsónakok, gyalogos nyaralók, gyerekek, kutyák, németek, olaszok, horvátok – voltunk rendesen. Kajakkal és magyarként csak mi.
Az autós utazás fáradalmait pihenve fürödtünk mi is, utána sziesztázva a nehezen elviselhető hőségben. Később a Ficánkoló Fiatalok elszánták magukat a sziget csúcsának meghódítására – toronyiránt. Egy idő múlva Csapzott Csapat érkezett izzadtan, szakadt ruhákkal, karcolásokkal teli végtagokkal. A küzdelem nyomai utunk végéig kísérték a két Féktelen Felfedezőt. Saintus meg is fogalmazta a túra tanulságát: „Ha elfogy az út, fordulj vissza, ne akarj másikat találni, főleg, ha nem tudod, van e egyáltalán...”
Napnyugtára magunk maradtunk. A parttól kicsit távolabb, egy fenyő alatt tértünk nyugovóra. A napkeltét követően reggeliztünk, összepakoltunk, de nem kapkodtuk el az indulást. Minek is? A parton, a vízen megváltozik az idő dimenziója, mindenre ráértünk, nem kellett sem akkor reggel, sem máskor – a kivételekről majd azért ejtek néhány szót – arra gondolni, siessünk már, mert lemaradunk valamiről.
A napi cél Premuda volt. Utazásszervező cégek hirdetik e szigetet, mint amelynek közelében delfincsapat figyelhető meg. Reménykedtünk, talán szerencsénk lesz. Ilovikról tíz kilométeres átkelés Premuda, gondoltuk, ez elég nyílt víz, hogy rendkívüli élményben legyen részünk. Nem lett. Legalábbis delfin-élményünk nem volt. A víz érdekes képét mutatta. Miközben alig fújdogált a szellő, méteres hullámok jártak le és föl. Távoli erős szél következményét, a hajósnyelvben döghullámnak nevezett jelenséget érezhettük. Lifteztünk rendesen. Inkább kellemes volt, mint kellemetlen a játékos víz.
Félúton, a világítótorony-szigeten, Grujicán megpihentünk. Nem mintha elfáradtunk volna, mégis jól esett kinyújtani végtagjainkat. A csipkés sziklák között a toronyőr hajójának szépen kiépített rámpája adott lehetőséget biztonságos kikötésre.
Maga a sziget egy 200-250 méter átmérőjű mészkődarab, középen ház a toronnyal. Láttuk a toronyőrt, ahogy tüsténkedik, gondoltuk, talán megengedi, hogy felmenjünk a torony teraszára. Ez főleg Gergőt érdekelte, látni szerette volna Olaszországot...
Nem mehettünk fel a toronyba, de megtűrt bennünket a hallgatag ember. Nem mondta, menjünk innen, azt sem kérdezte, mi járatban vagyunk. Csendben tevékenykedett háza körül, míg mi bejártuk a kopár kődarabot. Nevezhettük volna Nyulak szigetének is a tenyérnyi szárazföldet: elsőnek odúik tűntek fel, később tucatnyi tapsifülest figyelhettünk meg, ahogy rohangáltak össze-vissza. A sziget túloldalán a hullámok mellett a szelet is éreztük, élénkebbnek tűnt, mint a vízen.
Miután körbejártuk a "kis követ", visszatértünk hajóinkhoz, vízre szálltunk. Utunk második szakasza Premudáig a korábbi kellemes élményeket erősítette. A sziget nyugati oldalán fogtunk partot, a kikötő oldalában emeltük ki hajóinkat.
Premuda érdekes falucska. Míg a szigeti falvak központja általában a kikötő, ez a hegygerincen épült. Ott a templom, az iskola, az orvosi rendelő. Kalózok látogatásai és népek háborúi alakították ki évszázadok alatt ezt a rendet.
Várakozás közben érkezett a komp, hozta a friss árut a vendéglőknek, építőanyagot, boltocskának az eladni valót. Mindezt a tavaly Susakon látott módon, kerti traktorral és taligával szállították rendeltetési helyére. Láttunk elég sok rendszám nélküli autót is, még abból az időből, amikor tartós használatra készítették az autókat. A sós-párás tengeri levegő kikezdte itt-ott a karosszériát, de munkagépként még működnek. A klímaberendezést leszerelt hátsó ajtóval, kombik nyitott csomagtér-ajtajával pótolták.
A tikkasztó hőség múltával a sziget déli részét céloztuk meg. Ha Olaszországot nem is láttuk, az olasz termékeket, szemét formájában, annál nagyobb mennyiségben. Ebben a szemét-tengerben üdítő élmény volt egész utunk legcsendesebb öblében pihenni. Saintus legnagyobb örömére tengeri rózsát és más egzotikus vízinövényeket láttunk.
Itt láttuk egész utunk legnagyobb hajóját is, nagy, kétárbocos vitorlást, komoly személyzettel, vastag pénztárcájú utasokkal. Az öböl szép volt, de partja éjszakázásra alkalmatlan. A tenger csak egy-két méterre futott ki a partra, utána több méter magas meredek sziklafal futott körbe. Úgy döntöttünk, keresünk valami kellemesebb helyet. Mentünk tovább. A hely, amelyre rátaláltunk, elsőre kellemes látványt nyújtott, partra szállva viszont egy igazi szeméttelepen érezhettük magunkat. A viharos tenger mindent kidobott a partra. Műanyag flakonok, dobozok, ládák, egyéb darabáru, uszadékfa, kötél.... Saintus összehasonlította a norvég partokat a premudaival: Norvégiában a halászati tevékenység maradéka jellemző, itt az olasz kommunális szemét.
Azért találtunk sátorhelyet. Szélre, esőre számítva, úgy döntöttünk, felállítjuk sátrainkat. Szükség is lett rá, egész éjszaka kisebb-nagyobb intenzitással esett az eső, fújt a szél. Nem zavarta éji nyugalmunkat, jól bírták a sátrak.
Folytatjuk...