Reggelre elállt az eső, nyugodtan készülhettünk a napi feladatra. Nem látszott bonyolultnak a terv. A Premudától délkeletre eső szigettől, Skadrától 2-3 kilométer választott el, nem tűnt bonyolultnak az átkelés. Könnyű reggeli lapátolás után egy kis öbölben kötöttünk ki, gondoltuk, gyűjtünk egy kis erőt.
Az öbölben motoros jacht horgonyzott. Nem volt feltűnő, sok jó ember elfér a végtelen kékségen. Ahogy partot fogtunk, a jacht bocijával közeledett a kapitány, invitált, fogadjunk el egy teát hajóján. Némi töprengés után – nem akartuk visszautasítani, gondolván, neki talán nagyobb szüksége van a társaságra – átmentünk "csónakjára". Csak érzékeltetésként mondom, hogy a hajó tankja 560 literes volt, az elektromos árammal dízel-aggregátor látta el. A boci, amellyel értünk jött a kapitány, csak három személyes volt, Gergő vállalta, hogy beúszik a hajóra. Ahogy kimászott a vízből, a kapitány lánya kezébe nyomott egy zuhanyrózsát, finoman figyelmeztetve, hogy ne jöjjön fel a hajóra sósan-tocsogósan.
A kapitány mutatta az sms-en érkezett időjárás-jelentést. Erős szél, nagy hullámok, minden volt ott, ami sem nekünk, sem neki nem kellett. Kedélyesen elbeszélgettünk – mondom nagyképűen, aki csak makogni tudok keverék orosz-német-angol konyhanyelven, míg Tanult Barátaim bonyolult összefüggéseket is könnyedén meséltek a kölni illetőségű hajóstársnak. Egy idő múlva az udvariasság szabályai szerint illedelmesen elbúcsúztunk, visszatértünk hajóinkhoz. A kölni ember csodálkozva nézte lélekvesztőinket, s álmélkodását az sem oldotta, amikor látta, felszerelésünk a kajakokhoz képest olyan profi volt, mint neki a nagy vasához illően. Ismét megköszöntük a vendéglátást, elbúcsúztunk, összeszedtük magunkat és elindultunk.
Már az öböl mélyéről is látszott, hogy ez az átkelés nem lesz olyan sima és kellemes, mint az előző napi. A hullámok tarajos habot vetettek, a parthoz csapódó víz robaja is töprengésre késztetett. Ahogy kiértünk a szélárnyékból, már nem volt idő gondolkodni. Ugyan még bennem is felvillant egy pillanatra, hogy "te jó ég, nem kellene inkább visszafordulni?", de lapátolni kellett, mert egyébként felkent volna a szél a kőcsipkékre. S ahogy elindultam, rendben látszónak nézett ki a helyzet. Abban bíztam, Fiatal Barátaim bölcsebbek, mint én, visszamennek a védett öbölbe. Nem volt lehetőségem visszanézni, a süvítő szél, a fejemen átcsapó hullámok nem engedték. Csak előre lehetett menni, húzni a lapáttal, koncentrálni a pillanatról-pillanatra változó helyzetre, ügyelni, hogy a szél ne csavarja ki a lapátot a kezemből, biztonsággal „megmászni”a pillanatonként változó hullámhegyeket, és a hullámvölgyeken nem volt szabad megcsúszni. Szememből a sós lét sem tudtam kitörölni, süvített a szél, zúgtak hullámok, összeszorított fogakkal meredtem magam elé, pörgettem a lapátot. Helyzet volt…
Olyan helyzet, amit félve várunk. Várjuk, mert szeretjük az izgalmakat. Divatos amerikai kifejezéssel, a kihívást. Ami próbára tesz. Megmozdítja fizikumunkat, és minden tudásunkra is szükség van. Ilyenkor áramlatba, flow-ba kerülünk. Ez a tökéletes élmény. A feladat megoldása annyit kíván, amennyi még éppen bennünk van. De, hogy ez kijöjjön, nem lehet lazsálni. Fejben sem. Egyben volt minden. A szél süvítése fülemben, a víz kéksége és a tarajos hullámok fehérsége, a sós víz íze a számban, a hullámálló hajó, mely szoros kontaktusban testemmel uralja a vizet, a kezem meghosszabbításaként működő lapát, a hullámhegyre felkaptató, majd a vízbe csapódó hajó csattanása, a közeledő part biztató látványa, a percről percre erősödő tudat, hogy meg tudom csinálni – olyan összetett élmény, amihez hasonló kevés van. Küzdelem volt. A tenger megmutatta tiszteletet parancsoló erejét, de most pontozással én győztem.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el indulásomtól. Hangulatos, csendes kis öbölben fogtam partot, mintha száz méterrel arrébb nem a küzdelem terepe lett volna. Társaimat kerestem. Mobilon próbáltam Saintust elérni. Ahogy bekapcsoltam a kütyüt, üzenete fogadott: „Hívj, visszafordultunk.” Bölcsen tettétek – gondoltam.
A túlparti kis öbölből a kölni ember, látván elszántságunkat, utánunk indult. Gergő hamar visszafordult – dicséretes önértékeléssel. Felmérte, ez a feladat meghaladja felkészültségét, tudását. A jachton Saintus után indultak. Megtalálták. Lassabban, de magabiztosan lapátolt, megfontoltan. Mondták neki, forduljon vissza. Ezen egy kicsit polemizáltak a háborgó tenger közepén, üvöltve, hisz a szél elnyomta a hangokat. Majd Saintus beadta derekát, visszalapátolt a biztonságos öbölbe.
Egy, talán két óra telhetett el, a tenger elcsendesedett. A parton bóklásztam, figyeltem a túlsó partot, amikor is-merősnek látszó hajó tűnt fel. A kölni ember jachtja közeledett, fedélzetén a kajakos társaimmal és egy kajakkal, a másikat maga után vontatva. Ismét együtt a csapat! Gergő vidáman élte meg a stoppozást, Saintus kicsit bosszúsnak látszott. Bosszantotta az is, hogy a kajakok vontatásával volt egy kis probléma. Végül megoldottak mindent, emberek és hajók egyben voltunk.
Most következzen a történet másik verziója, ahogy Saintus látta, megélte.
Nagy szél volt az, az már biztos. Hamar mindenki a maga útjára indult. Én itt is a torony iránt mentem, nézve, hogy fogy a táv a GPS kijelzőjén. Félúton járhattam, amikor feltűnt mellettem a Cápa (a német hajó). Ordibáltak valamit, de elképzelésem se volt, mit. Kötelet próbáltak utánam dobni, de az mindig messze esett le. Végül odaeveztem melléjük, félve, hogy bedarálnak bazi nagy hajócsavarjaik. Ekkor végre el tudták mondani mi a helyzet, hogy Gergő visszament, és hogy menjek én is. Gondolták, majd visszavontatnak... Kaptam is a kezembe egy kötelet. Mondom fasza, ez remek lesz így. Persze nem értették. Eleinte valahogy sikerült irányban maradnom a hajó mögött, fél kezemben a kötél, a másikkal próbálom a kajakra szorítani az evezőt, hogy el ne vigye a szél, lábammal kormány-lapot nyüstölöm... Fárasztóbb, mint evezni! A motorok hihetetlen füstöt, és hullámzást húztak maguk után, meg persze engem, aki nem volt annyira kibékülve mindezzel...
Egy darabig hátrébb tudtam csúszni a kötélen, de szépen lassan kisodródtam a hajó mellé, amit a sebesség miatt nem tudtam a kormánnyal korrigálni. Mikor már majdnem beborultam, inkább futni hagytam a nagy hajót, és eveztem utánuk.
Visszaérve a német jachtosok már Oldstruggler úszó maradványait keresték távcsővel az öböl védelméből. Kicsit hülyének vagy naivnak is néztek, amikor a leg-nagyobb lelki békével elkezdtem SMS-t írni neki, mert csak a hangpostája válaszolt a telefonba... Persze nem sokkal később már hívott is, hol vagyunk? Szóval át kellet jutni a túlpartra, ami elnézve Gergő elszántságát az ügy iránt, nem tűnt a legegyszerűbbnek. A németek túl lelkesen ajánlgatták, hogy átvontatnak…
Szóval vontatni fogunk. Lepakoltunk mindent a deckhálók alól, felraktuk a spricókat, kéményüket bekötve a saját összehúzó madzagjával. Kötél a kajakok fogantyújára, aztán irány előre... Persze a lóerőknek engedve szegény Ysak egy csavaros füle megadta magát, a szél meg vitte Itáliába... Elő a csáklya, körözünk, persze nem megy a dolog, A nagy hajó hullámai mindig ellökik a kis kajakot a csáklya hatósugarán kívülre. Aztán meglett, de ekkor nem tudtuk hová kötni a kötelet. A német megpróbál valamit, hogy csak ráhurkolja, aztán jó lesz az, de persze csak arra lett jó, hogy újra vadászhassunk. Megpróbáljuk kiemelni, de a beülő tele vízzel, a spricó már lejött, megint elmegy a napfényesebb Itália felé az Ysak. Elegem lett, beugrottam érte. Persze a mentőmellényen kívül egyáltalán nem úszáshoz voltam öltözve, az is csak úgy lógott rajtam. Kiborítottam az Ysakot, de Gergő volt szíves, kreatívan, a beülőbe is cuccolni, majd semmit sem kikötni... Még a jó hosszú kötéllel ellátott vízmerő is ment amerre látott. Befejeztem a vízmentesítést, majd összeszedtem a cuccot. Polifoam, üvegek, vízmerő vissza, ez utóbbi oda is kötve, ha már, akkor alapon. Ami elsüllyed, így járt.
Kiemelték a kajakot, én meg egymagam, ismét óvatosan a hajó hátulja felé közelítettem, a két Volvo Penta vicsorgása között. Immár félve, hogy a Kodiak se bírja jobban a vontatást a kajak végén ültem végig a maradék utat, gumikötelet játszva, és szívva az üdítő benzingőzt...
Miután így egymásra találtunk, összeraktuk magunkat, mentünk tovább.
Ez így van rendjén. Mert menni kell.
Skarda, a szigetecske, ahol kikötöttünk, nem túl jelen-tős. Partján nekünk alkalmas öböl, kikötő, táborhely nincs. Legalábbis mi nem találtunk. Egy vitorlázóknak kellemes kikötőbe behajóztunk, körbejártuk, de éjszakai pihenésre való terepet nem találtunk. Az egyik hajó kapitánya kicsinyei vacsoráztatását megszakítva, lepedőnyi színes térképeken mutatta, hol találunk éjszakázó helyet. A szomszéd szigeten… Megfogadtuk tanácsát.
A Nap már lebukott, amikor áthajóztunk Istre, és kikászálódtunk hajóinkból. Volt már jobb helyünk is, rosszabb soha ne legyen. Köves, sziklás volt a part, ahogy itt az Adrián mindenfelé. Azért találtunk – kialakítottunk – két sátorállításra elfogadható területet. Zúgott a szél, a sátrakat rendesen ki kellett kötni, de szerencsére eső nem esett. Nem kellett álomba ringatni bennünket.
Folytatjuk...