Reggelre, mintha csak kiadta volna az összes erejét a vihar, nyugodt időre ébredtünk. Olibról elindulva tehát volt lehetőségünk kedélyesen evezni, beszélgetni, töprengni. A tenger békés arcát mutatta. Amerre elláttunk, motoros vitorlásokat láttunk (tízből nyolc vitorla nélkül ment), néhány motorcsónakot. Egy csendes öbölben, ahol szemmel láthatóan maszek – nem szabványos – kikötő épült, leltünk rá két világ különbségére.
A parton széteső fahajó, mellette a mi PE kajakunk. Az a hajó valaha szebb napokat látott, egy család megélhetését biztosító halászhajócska lehetett, mára visszafordíthatatlanul roncs. A mi karcsú hajóink szebbnél szebb napokat látva kedvtelésünket szolgálják, és fogják szolgálni még nagyon hosszú ideig. A merengés után átkelés következett.
Olib és Silba között nincs nagy távolság, a szél sem zavart bennünket. Egymás közelében, iparkodva eveztünk, Saintus mérése szerint 7-8 km/órás ebességgel. Átérve, a silbai kikötőben szálltunk partra. A déli hőséget itt is árnyékos padon ücsörögve vészeltük át. Később Gergővel elindultunk boltot keresni. Saintus precízen útba igazított a GPS alapján. Miközben a szigeti boltok rendszerint zárva vannak dél és öt óra között, ez három körül nyitva volt. Nem lett volna szépséghibája a dolognak, ha nem vág át a kasszírsa (pénztárosnő). Egy üveg másfél litereses Janával többet számolt (7,5 kn), ez nem a világ, de hülyének akkor se nézzenek. Reklamációmat elfogadták, legalább ez volt enyhítő körülmény.
Még melegen sütött a Nap, mikor nekilendültünk. Ideális körülmények között folytattuk utunkat, Silba mentén, „strandolós” lapátolással. A sziget partvonalán nem találtunk kikötésre alkalmas helyet, de ez most nem okozott problémát. Egy helyen, szokatlan természeti jelenséget látva, megálltunk. Öböl volt itt, nem is kicsi, szép ívű, ahogy a növényzet alapján meg lehetett ítélni. De egészét "magnószalag" lepte vastagon. A tengeri füvet neveztük így. Ez az elszáradt növény hihetetlen mennyiségben, több méteres vastagságban borította az öblöt. Partra szálltunk. Többnyire az elszáradt növényzeten, mint szőnyegen ehetett lépdelni, de volt, ahol combig süllyedtem, megijedve, hogy itt nyel el ez az anyag. Nem időztünk sokat, miután kicsodálkoztuk magunkat, tovább álltunk.
A következő öböl szörfiskola volt. Az észak-nyugati szél módszeres alapossággal képezte a hullámokat, az öböl sekély vizes részén azok megtörtek. Látszott, itt is van „magnószalag” rendesen, de a part magasabbnak látszott, szárazabbnak. Kikötöttünk.
Ahogy partot fogtunk, mindannyiunk hajóját elborította a magnószalag, a helyet viszont alvásra alkalmasnak értékeltük. A homokos öbölben, a hullámokat élvezve strandoltunk egyet a kora estében. Optimistán nem vertünk sátrat, a szabad ég alatt hajóink szélárnyékában éjszakáztunk. Ez bejött, kellemesen telt az éjszaka, szép volt a reggel is.
Szép napnak néztünk elébe. Sütött a Nap, szellő borzolta kellemesen a vizet, a hullámok ringattak, mintha csak bocsánatot akart volna kérni a tenger az előző napok zord viselkedéséért. Megbocsátottunk, és nekivágtunk a körülbelül kilenc kilométeres Silba-Ilovik átkelésnek. Ez volt utunk talán legszebb szakasza. Előttünk Ilovik, mögöttünk Silba, nyugatra Grujica, a kis világítótorony-sziget, délnyugatra, kicsit messzebb Premuda emelkedett ki a tengerből, keletre, távolabb a Velebit tiszteletet parancsoló másfél ezres csúcsai. A tengerparttal párhuzamosan futó hegygerinc látványa nyűgözött le, és mi ott voltunk hárman, a Nagy Sós Víz közepén, – alattunk hetven méternyi víz – kicsiny hajócskáinkban, a magunk erejéből. Nem mondhatom, hogy ezért érdemes lapátolni. Ezért is. Mindig keresünk valamit. Néha nem is tudjuk megmondani mit. Egyszer csak rátalálunk, és akkor villan belénk, ezt kerestük.
Én most is ezt éreztem.
Ilovikon az indulásunk alkalmával már megismert homokos öbölben kötöttünk ki. Most is sokan voltak, de jutott hely bőven. A program most is kellemes volt: fürdés, kaja, pihenés, váltva. Délután a kikötő felé indultunk. Gyorsan odaértünk, áteveztünk Losinjba, megnéztük, megvan-e még az Öreg Oroszlánkirály és az ő ufója. Megvolt, megnyugodtam. Csak az a szerpentin ne idegesített volna…
Visszatértünk Ilovikra. Nem mentünk át a túloldali homokos öbölbe, a sziget nyugati oldalán, egy csendes, bár köves öbölben készülődtünk az esti szertartáshoz. Egyszer csak üzenetet jelzett a telefonom. Itt vagyunk Ilovikon, ti merre? – kérdezte Zsolt barátom. Nem ez volt az első üzenete. Ők kicsit később indultak, mint mi, sms-eivel jelezte, merre járnak. Abban bízott, összefutunk, mert ők is a Losinjtól délre eső szigeteket célozták meg. Kiderült később, volt egy-két kanyarjuk, ezért nem jött össze a találkozó korábban. De most itt voltak Ilovikon. Úgy döntöttünk, a találkozás élményéért visszamegyünk a faluba. A falu szélén egy néhány négyzetméteres kis betonplaccon találtunk rá Zsoltékra. Ők sem vacakoltak sátorállítással. A hajókat kiemeltük, és berendezkedtünk éjszakázásra. A nyári melegben beszélgettünk még egy keveset, elmeséltük élményeinket, majd nyugovóra tértünk.
Reggel elváltak útjaink. Mi a reggelizést, pakolászást követően Losinj felé vettük az irányt, Zsolték még maradtak néhány napot. A Losinjig tartó két kilométer búcsúlapátolás volt. Saintusnak és Gergőnek ez volt az első tengeri kajakos élménye, amit nem fognak elfelejteni, nekem is maradandó élményt adott ez a néhány nap.
Kikötés után bepakoltunk mindent az Öreg Oroszlán-királyba, a futóba, hajókat fel a kajakszállító állványra, és nekilódultunk.
A hazaút, a tenger kékségéhez, a vakító napsugárhoz, a természet csendjéhez, rendjéhez képest szürke volt, és unalmas.
Ennyi.
Boldog viharnapot barátaim!
VÉGE!