Ördögszigeti-tavak? Heléna-tó? Medúzák tava? Ez mind olyan mesebelinek hangzik... pedig itt vannak Magyarországon! Léteznek (noha kevesen ismerik...). Budapesti szemmel persze eldugott kis helyek ezek, de felkeresésük óriási élmény nekünk. 2020 Nagyszombatján vírusjárvány miatt kijárási korlátozás van érvényben, de a szabályok szerint egyedül, illetve egy háztartásban élő személlyel szabad kirándulni másoktól legalább másfél méter távolságot tartva. Kis családommal úgy döntöttünk tehát, hogy elvonulunk kicsit a világ zajától, a már-már elmebeteg rettegéstől, elmegyünk kedvenc „hazai pályánkra”, a Szigetközbe, egy csodás kajaktúrára. Sok felé jártam itthon vízitúrázni (és persze sok helyen még nem), de a Szigetköz mindent visz. Akárhányszor eljövök ide, mindig úgy megyek haza, hogy ez mesés volt!
Ma a Mikulás-flotta Gumotex Thaya és Safari hajóival indultunk el Dunakilitibe. Megérkezve végtelen nyugalom fogadott. A már ismert vízre-szálló helyen senki emberfia, teljes nyugalomban pumpáltuk fel hajóinkat, készítettük össze cókmókunkat. A Görgetegi-Dunán felfelé indultunk el, majd jobbkanyarral ráfordultunk a Szigeti-Dunára, ahol szintén folyással szemben lapátolt a kis csapat: Zsu és Lillu a Thayában, jómagam pedig a Safariban. Jól haladtunk, nem volt nagy sodrás. Szép kis szigetek mellett hajóztunk el, és dél körül úgy gondoltuk, hogy ideje ebédelni, a Felső-Benda torkolatával szemben egy kis félszigeten kötöttünk ki. Csodás kilátású kis piknikhely. Befaltuk az otthonról hozott fasírtokat, kenyérrel, savanyúparadicsommal, ittunk egy-egy kávét és élveztük a tavaszi napsütést. Egyetlen lélekkel sem találkoztunk eddig, sem vízen, sem szárazföldön. Nem volt tehát nehéz betartani a másfél méteres távolságot.
A pihenés és az energiakészletek feltöltése fontos volt, mert tudtam, hogy kihívásokat tartogat a következő két kilométer, ugyanis a Szigetpati-ágba betérve, főleg az Ördögszigeti-tavak letérése előtt és után, durva sodrást kell majd leküzdenünk. Ahogy elindultunk felfelé a Szigetparti-ágon, hamar sekéllyé vált a víz, és annak rendje-módja szerint be is gyorsult, de ezen a részen nem volt gond a haladással. Utunkat egy körülbelül hat-hét tagú szarvas-rudli keresztezte, átvágtak a térdig érő vízen. Pazar látvány volt, ahogy megálltak a víz közepén és bámultak! Ahogy közeledtünk az Ördögszigeti-tavak (egyes térképeken Ördög-tavak) bejáratához, a sodrás egyre brutálisabb lett. Egy ponton már csak azt vettem észre, hogy evezek, mint az ökör, de helyben állok. A keskeny ág széle sóderes. Kiszálltam és szóltam Zsunak is, aki addig hősiesen követett, hogy itt bizony vontatás lesz. Már csak 80 méterre voltunk a bejárattól, így ezen a kis szakaszon húztuk a hajókat... Ahogy befordultunk az Ördögszigeti-tavak felé, lecsendesedett minden. Végtelen nyugalom fogadott a kis tórendszerben. Csodálatos vízi világ ez: békákkal, vízimadarakkal. A náddal még be nem nőtt utolsó tó partján kötöttünk ki egy kis terepszemlére. Kiváló sátorozó helyet találtunk, itt aztán nem zavar senki.
Rövid pihenőnk során felkészítettem a csajokat, hogy kemény lesz a folytatás (is). Itt már kicseréltük a hajókat, Zsu ment egyedül a Safarival. Nagyon tetszett neki a kis fordulékony, könnyen kezelhető, szinte „kezes bárány” hajócska. A Szigetparti-ágba visszatérve azonnal észleltük, hogy nem érdemes az árral szemben evezni. Vontatni kell. Kb. 50 métert haladtunk, de elég küzdelmes volt, bevallom eszembe jutott a visszafordulás gondolata. Néha ugyan nekiveselkedtem evezni, de nyolc-tíz méter után újra vontatásnak láttam értelmét. Előretekintve azonban úgy érzékeltem, hogy nem teljesen kilátástalan a harcunk: mintha a következő 50-100 méter múlva nyugodtabb lenne a víz. Így is lett, enyhült a sodrás és újra a hajókban lapátoltunk, persze keményen dolgozva, de haladva.
Kisvártatva a menet irány szerinti bal oldalon, a parton, gyönyörű szürke gémet pillantottunk meg. Ennyire még sosem sikerült megközelítenem ezt a kecses állatot! Miért nem repül el? Először nem értettem, de a közvetlen közelében feltűnt, hogy fogoly szegény. Egy damil akadt a szárnyába, ami egy a partról a víz fölé nyúló ágra van csavarodva! No, azonnal előkerült az életmentő bicska, mely minden magára valamit is adó vízitúrázó mellényzsebének kötelező tartozéka. Lenyisszantottam a vastag, legalább 10-es damilt és kiszabadult a kis fogoly. Le volt gyengülve szegény, de tovább reppent. Csak remélni tudjuk, hogy túléli a veszélyes találkozást a horgászzsinórral…
További utunkon hol erősebb, hol gyengébb sodrás ellen eveztünk, de már nem volt hátra egy kilométer sem a Dunáig, ami nem a fő ág, hanem a dunacsúnyi duzzasztó által leválasztott mellékág. Eufórikus érzés volt kiérni a Dunára, ahol kinyílt a tér és persze kellemes volt a tudat, hogy innentől csakis lefelé evezünk. A túlpart itt már Szlovákiához tartozik és a jelen helyzetben jobbnak láttuk végig a magyarországi részen maradni, azaz jobbra húzódtunk. Szépen csorogtunk lefelé és kipihentünk a Szigetparti-ág küzdelmeit. Közben elhaladtunk a Szigetiparti-bukó mellett, melyen keresztül vissza lehet térni a Szigeti-Duna felső ágába, de nekünk most nem ez volt a tervünk, így csak egy kis szemrevételezés céljából kötöttünk ki, majd haladtunk tovább a következő „bejáratig”, az Öregréti-bukóig. Ez is WWII-es, mint a szomszéd, de talán egy kicsit durvább itt a sodrás. A kenuátemelő helynél terepszemlét tartottunk, illetve a Thayát átemeltük a kis öbölbe. Jómagam teljes mértékben hajózhatónak ítéltem a helyet, így nekimentem a látszólag félelmetes kalandnak. A túlpartról bringások bámultak, videóztak. „Sima liba” volt, ahogy mondani szoktuk. A beborulás legkisebb érzése sem merült fel, sőt mivel sikerült befordulnom a kis öbölbe és kikötni a Thaya mellé, ahonnan újra körülbelül tíz méter választott el a Dunától, azonnal eszembe jutott az ismétlés lehetősége, amivel haladéktalanul éltem is. Ha egyedül lettem volna, itt egy pár órát biztos elszórakoztam volna, de kétszer így is megvolt, ne legyek telhetetlen…
Bejutottunk tehát a Felső-Bendába, ami egy elég jó sodrású víz és szerencsére észnél voltam, hogy ne robogjunk el a Helenai-tavak bejárata mellett. Szűk csatorna vezet át a tavakhoz, amely tórendszer a kis átjáróival (ha lehet még fokozni) szebb az Ördögréti-tavaknál is. Fantasztikus mesevilág! Az utolsó tóig mindenképpen megéri elsiklani, mert az egy olyan, keveseknek ismerős hely, ahol édesvízi medúzák is élnek. Ezek a csalánozók az emberre teljesen veszélytelenek. A tó neve pedig (mily’ meglepő): Medúzák-tava. A vize kristálytiszta, de sajnos medúzát most nem láttunk, pedig leküldtük a kamerát, megszondázni a tavacskát. Kikötöttünk a kis tó sóderes partján pár falat uzsonnára, meg persze élvezni a hely szellemét, ezt az egész idillt. Itt már tudtunk: ez egy felejthetetlen nap!
Visszafelé még élvezkedtünk a tórendszeren, majd ráfordultunk a Felső-Bendára, onnan ki a Szigeti-Dunára és az ismert négyes elágazásban a lányokat elirányítottam a Görgetegi-Dunára, ahonnan pár perc alatt vissza lehet érni a kiindulási pontra. Jómagam meg csorogtam tovább, mert nem akartam kihagyni a „hírhedt” Jegenyési-bukót. Az is egy WWII-es zúgó, de idén sem okozott nagyon felfordulást, mint tavaly, amikor Zsuval a Thayaval robogtunk ott le. Élveztem minden pillanatát, csak azt sajnáltam picit, hogy már közel az én végcélom is: a doborgazi kemping. 22 kilométer lett a vége, de az élmények, váratlan kalandok és a csodaszép helyek, a mesebeli vízi világ bearanyozták ezt a nagyszombatot. Egy árva lélek nem volt a vízen rajtunk kívül! Ha láttunk tíz horgászt, lehet, hogy sokat mondok.
Kattints a képre a galéria megnyitásához!
Nem maradt más hátra, mint a hajómosás, elpakolás, rövid ücsörgés a tavaszi, késő délutáni bágyadt napfényben és jöttek értem a csajok.