„Mélységes mély a múltnak kútja” – kezdi Thomas Mann József és testvérei c. regényét, és a következő 12 (vagy 60?) oldalon azon lamentál a neves író, hogy milyen nehéz is egy történet kezdetét meghatározni. Én is valahogy így vagyok, (még ha hasonló teret nem is tudok szentelni a témának, mert tehetségemből nem futja olyan sok szóra, mint a teuton írónak, ráadásul ő az említett regényben jól kifejtette a nézeteit a témában, kár lenne bármit hozzátennem) mert ez a történet nem azon az augusztusi hétköznap reggel fél 6-kor kezdődött, amikor vízre tettük a hajóinkat, az biztos.
Gyerekkoromban jártam kajakozni, és csodálattal néztem a „nagyokra”, akiket méltónak talált az edző, hogy evezhettek egy szigetkerülést. Később a nagyok az osztálytársaim lettek (nem azért, mert megbuktak, hanem mert én cseperedtem), de az edző továbbra sem gondolta úgy, hogy nekem részt kéne vennem ilyen edzésen. Később, de még mindig gyerekkoromban hallottam Wichmann Tamást egy TV műsorban, azt kérdezte a riporter, hogy mi volt az aznapi edzés, mire azt válaszolta, hogy tudta, hogy este fel kell lépnie a TV-ben, szóval csak egy laza sziget kerülés volt a penzum. Kenuval. Kajak nélkül telt el 31 év az életemből, és már az én gyerekem járt az egyesületbe, és eljött az idő, hogy ő is mehetett szigetet kerülni. Csodálkozva néztem rá, amikor az ebédre már otthon volt. Igaz, 5 előtt indultak – ezek a részletek régebben nem derültek ki az edzőről. Nagyjából el is engedtem ezt a témát, amikor tavaly hallottam egy szent őrültről, aki minden év január 1-jén megkerüli a szigetet. Háromszor! Három különféle hajóban. Akkor aztán elindult a vezérhangya, a project felkerült a bakancslistára, és amikor Micsi áprilisban megkérdezte, hogy nincs-e kedvem csatlakozni hozzá egy szigetkörre, gondolkodás nélkül igent mondtam. Még szerencse, mert, ha elkezdek gondolkodni, eszembe jut, hogy Micsivel eddig egyszer eveztem, akkor a falu határáig bírtam vele a tempót, és aztán amikor már lefelé eveztem (ő pedig csurgott), akkor biztos, hogy visszautasítom.
De nem így volt, ezért aztán egy négy hónappal később ott vacogtam a kora reggeli hidegben a parton. Micsi tapasztalt szigetkerülő, tudta, hogy hétköznap kell menni, mert akkor kevesebb a motorcsónak, jetski, kiránduló-, és teherhajó, horgász és a többi félnótás, aki a Dunán a kajakosokat abajgatja. És kajakosból is kevesebb van, ami azért szerencsés, mert ha elmennek mellettünk, az nagyon deprimáló tud lenni.
A vízállás is fontos, mert ha nagy a víz, az a baj, ha kicsi, akkor meg az. Az se árt, ha meleg van, de nem nagyon, szélnek híre-hamva sincs, és az eső sem esik. A Nagy Levin nem volt ilyen válogatós komolyan mondom! Nem is tudom mivel érdemeltük ki, hogy azon a bizonyos napon a tökéleteshez közeli állapotok uralkodtak – ha nem is az elejétől, és nem is a végéig. Azt már említettem, hogy hideg volt, amikor vízre szálltunk, a végén meg – na, majd elmesélem.
A régi edzőnek szokása, hogy pitymallat előtt megy kajakozni, most is ott találtuk, a csónakházban, igazán irigykedett, hogy megyünk, szívesen jött volna velünk végig, de sajnos nem ér rá, mert nyugdíjas, nincs ideje. Az, hogy kaja nincs nála az nem probléma, fiatal korában bizony volt, hogy két dióval került szigetet, és a Dunából ivott. Legalábbis ő ezt meséli.
Mindenesetre az első kilométereken elkísért – hiszen nem azért volt hajnalhasadás előtt a csónakházban, hogy a lapátokat számolgassa, minden nap kajakozik most is. És megörvendeztetett néhány szép történettel. Megtudtuk, hogy a mostani edző (az ő utódja), aki olimpián is lapátolt, 5 óra 20 perc alatt tette meg az utat, és egy alkalommal olyan köd ereszkedett a csapatra egy ilyen nyári körön, hogy rettegve kapaszkodtak egymásba egy fél órán keresztül, akkor találta meg őket az edző egy öbölbe sodródva, ahogy felszállt a köd. Aztán tíz kilométer után nekünk is kisütött a nap, ketten maradtunk Micsivel, onnan ő mesélt, mert történetei voltak neki is.
Elmondta, hogy volt egy alkalom, amikor négyes hajóval is ott edzettek. Edző nem volt, mert nem ért rá, csak elküldte őket egy hetven kilométeres körre – elvégre mi baj lehet? A négyes lángeszű tagjai kitalálták, hogy féltávnál átvágnak gyalog a szigeten. Ki is szálltak, fejükre emelték a hajót és eltűntek a part fái között. Akkoriban a vizicipő ismeretlen fogalom volt, papucsot meg csak szobában hordtak az emberek, szóval mezítláb vágtak neki a távnak. A part fái után kukoricásban tűntek el, aztán kerítés következett, majd szántó, és eltévedés; halálosan elcsigázva érkeztek a másik oldalra, és onnan még haza is kellett evezni – árral szemben, de legalább a talpuk pihent. Akkor még nem volt mobil telefon (amúgy most is hiába van, nem viszi senki magával), nem tudták a többiekkel megbeszélni, hogy merre járnak, de azt sejtették, hogy nem kell várni rájuk. Hát valóban nem. A kétségbeesett edző már jött a motorcsónakkal keresni őket, hogy hol lehetnek, mert a csapat másik része már egy órája megérkezett. Vagy ott volt a tavalyi kerülés, amikor Micsi egy másik falunkbélivel vágott neki a távnak, de akkor nagyon hullámzott a víz, felült mögéjük a Majré is a hajóra, és evezni nem tudtak, csak mártogatni a lapátot ezért 13 órát tartott az út, az útitársnak minden pihenőnél első dolga volt, hogy letolta a nadrágját, úgy fürdött egyet, aztán a homokra tette a ráncos zacskóját.
Én egy kicsit kevésbé tettem emlékezetessé az utat. Elég jól haladtunk, lefelé 4:20 és 6 perc közötti kilométerekkel hasítottunk, azaz 10 - 13,8 km/óra sebességgel. A gatyámat meg végig magamon tartottam. 27 km után pihentünk először, aztán 10 km-enként, aztán 7 km-enként. Ha kicsit hosszabb lett volna, szerintem már 5 km után is kiszálltunk volna.
Úgy tűnt a pihenők rövidek voltak, csak az anyagcserével foglalkoztunk: pisilés, evés, ivás. Szerencsére az anyagcsere komolyabb formáira nem került sor, pedig Micsinek erről is voltak történetei, de a nyomdafesték sem szereti azokat a sztorikat. A rövid pihenők dacára is sikerült több mint másfél órát összegyűjteni a 70 kilométer alatt az állásidőből. A kis-ágban rutinosan kerültük a szigeteket a megfelelő oldalakról, hogy a lehető legkevesebbet kelljen küzdeni az árral – ahogy mondtam, szinte tökéletesek voltak a körülmények, legalábbis ami a vízállást illeti.
Az időjárás már nem volt annyira egyértelmű. A reggeli cidri után hamar átmelegített a nap, több órán keresztül szórta ránk a sugarát, de aztán valahogy eltűnt ez az áldott égitest, mi meg konstatáltuk, hogy meleg az nincs. Aztán azt, hogy hűvös van. Utána már nem konstatáltunk semmit, csak fáztunk. És ekkor elkezdett esni az eső. Nem nagyon, de tagadhatatlanul.
Aztán az utolsó pihenőnknél már nagyon. Az 56-odikig sikerült 10 percen belül abszolválni a km-eket, de ekkor belassultunk. 10, 11, 13 perc kellett a következő héten az ezer méterekhez. Ekkor jött az a bizonyos utolsó pihenő. Méla undorral ettük az utolsó szendvicseket, hogy ennyivel is könnyebb legyen a hajó, és ekkor eleredt az eső rendesen. Az ázott szendvicseket „még lelkesebben” nyomtuk a fejünkbe a megfelelő nyíláson keresztül, aztán ugrottunk a hajóba és Micsi őrült tempóban kezdett evezni. Kapaszkodtam a farvizébe, mint Toldi a megvadult bika szarvába, és guvadtak a szemeim. Micsi egyike volt azoknak a „nagyoknak”, akik gyerekkoromban abban a bizonyos kivételezett helyzetben voltak, szóval tényleg tudja hogyan kell a lapátot forgatni, én nem szégyelltem, hogy nehezen tartom vele a lépést, de amikor az órám jelezte, hogy az előző km-t 8:30 alatt tettük meg, nem akartam hinni a szememnek. A második km másodpercre ugyanannyi volt. Ekkor egy hősi erőfeszítéssel előre ugrattam annyira, hogy el tudjak köszönni, kértem, hogy hagyjon meghalni, vigye el a hírt fatornyos falumba, hogy a Duna újabb áldozatot szedett, mert én innen a saját tempómban evezek, akkor is, ha azzal Mohácsig jutok csak. Legnagyobb meglepetésemre Micsi is nagy sóhajjal tette le a lapátot. Azt mondta elfáradt, ő sem tudja tovább így nyomni. Nem azon lepődtem meg, hogy elfáradt, hanem azon, hogy ilyen jól el tudta játszani!
Az eső szemerkélt tovább rendületlenül, vagy elállt, már nem is igazán figyeltük, azt vettem észre, hogy valószínűleg menetet vágtam a sok csavargatással a tenyerembe, mert a lapát mindig elmászott benne: a jobb kezem a lapát közepén, a bal a tollnál. Megigazítottam, de pár perc múlva ismét. Micsi elmondta, hogy szó sincs csavarmenetről, csak az egyik kezem erősebb – ha fáradt az ember, akkor ezen is meglátszik. Sajnos arra már nem emlékszem, hogy mit mondott, melyik kezem az erősebb, pedig dolgozhatnék a téli hónapokban adoniszi testem szimmetriáján. Magam sem tudom, hogy történt, de egyszer csak hazaértünk. Tíz és fél órával az indulás után, a nettó idő kilenc órán belül, és még az élet jeleit mutatva. A mosolyunk nem volt őszinte, pláne az enyém, hiszen még egy tétel kikerült a bakancslistáról, megint eggyel közelebb vagyok, hogy felrúghatom a bakancsot…