Zsuzsival teljesen egy húron pendültünk: újra menni kell a Szigetközbe, holott nem sok idő telt el a múltkori vízitúránk óta. Egész pontosan két hét, hiszen Húsvétkor jártunk ott...
Úgy vagyok a kirándulásokkal, utazásokkal és így a vízitúrákkal is, hogy ritkán megyek megint ugyanoda, elvétve „járom le” ugyanazt a szakaszt. Igyekszem inkább újabb helyeket és/vagy új útvonalakat felfedezni, kombinálni. Most Kisbodak környéke került terítékre, azon belül is az Öregsziget-kör és persze, mivel önmagában kevés lett volna időben és térben is, úgy gondoltam, hogy lecsoroghatnánk Ásványráróig.
Nem indultunk korán, semmi okunk nem volt rá. Tizenegy óra tájt tettük vízre kétszemélyes Gumotex Thaya felfújható kajakunkat a Kisbodaki kempinghez legközelebbi vízre szálló helyen, mintegy ötven méterre a Szent Kristóf-hídtól. Csütörtök lévén, teljes mértékben kihalt területnek örültünk módfelett. Szeretünk nyugalomban készülődni, elindulni.
Utunkat folyásiránnyal szemben kezdtük (nincs nagy sodrás ezen a szakaszon) és elhaladva az Öregszigeti-ág mellett körülbelül négyszáz méter után befordultunk a Sebes csatorna szinte álló vízére. Nem olyan szűk kis csatorna ez, ahogy a térképekről elképzelné az ember. Nagyon szép részen, végtelen nyugalomban, szélcsendben lapátoltunk felfelé. Bár másfél kilométer után jobbra megpillantottuk a Papszigeti-ág bejáratát, végigeveztük a Sebes csatornán a maradék kétszáz métert, ameddig fizikailag lehetett: onnantól kidőlt fák, azokon túl pedig nádas miatt zsákutca ez. A Pap-szigeti ág más jellegű, mint a Sebes csatorna: szűkebb és most sok helyen lehullott ágak, kidőlt fák miatt kisebb-nagyobb torlaszok, akadályok tarkítják. Ezen a szakaszon lassabb lehet haladni, ezzel számoljatok, ha erre jöttök! Ugyanakkor nagyon kalandos, vadregényes az egész, sokat kanyarog, kifejezetten változatos. Itt-ott meg kellett dolgozni a továbbjutásért, kell némi ügyesség és találékonyság, de nekünk egyszer sem kellett átemelni a hajót, igaz volt egy pont, ahol ki kellett szállnom, áttolni a kajakot egy vízbe dőlt fatörzsön.
A fáradságért bőven kárpótol a látnivaló és mindenképpen eljön a katarzis az Öregsziget-tónál. Az valami fantasztikus, varázslatos hely, az ősfákkal, nádassal, nyugalommal, vízimadarakkal és minden széppel, amit csak adni tud a természet. Óriási élmény volt, lenyűgözött! Bejártuk a tavat, és picit tanácstalanok voltunk Zsuzsival, merre tovább? A GPS-es térképek közül egyedül a turistautak.hu-n van fent ez az ág, de a tó azon sem. A műholdas képek (Google) itt semmit sem segítettek. Végül csak megtaláltuk a csatorna folytatását egy szűk kis ágacska formájában. Nagyon vadregényes, madárfüttyös kis szakasz volt. Minden percét élveztük, amíg kijutottuk újra az Öregszigeti-ágra. Onnan már ismerős volt a terep és visszaeveztünk a Szent Kristóf-híd melletti betonrámpáig. Zsuzsi itt kiszállt, én meg lerongyoltam a híd alatti zúgón, amit már a túra elején szemrevételeztem a hídról. Bár kintről félelmetesnek tűnik, olyan simán mentem le a Thayával, hogy magam is meglepődtem.
A híd után Agg-Dunának hívják ezt az ágat és nagyon jó a sodrása. Egy-két kilométer után már Mosó-Duna a neve, és picit lelassul, cserébe viszont ott van az északi oldalon a Pap-tó a maga szépségével és madárvilágával. Ott is el lehetne tölteni pár órát, bejárva minden zeg-zugát...
Tovább haladva szinte csak percek kérdése megpillantani a Dunaremetei komp előtti kis hidat. Érdemes előtte jobbra kikötni, megnézni fentről a Sorjási bukót, mielőtt nekimegy az ember. Milyen a vízállás? Van-e kidőlt fa vagy egyéb akadály? Nem volt, így ennek is nekivágtam és bár egyértelműen vadabb az összes szigetközi bukónál (ahol eddig jártam), és picit megbillegtette a kajakot, borulásveszély egy másodpercre sem merült fel. Élvezet volt lejönni rajta. Kifejezetten izgalmas
A bukó után még egy darabon rohan a víz, jól lehet haladni (Szigetelt-csatorna). Figyelnünk is kellett, nehogy elhúzzunk a lipóti kikötési pont mellett, mert úgy tudtuk megoldani a logisztikát, hogy Zsu itt kiszáll, elsétál a buszmegállóig, ahonnan visszautazik Kisbodakba, jómagam meg szépen haladok tovább Ásványráróig, ahová értem jön. Jól működött a terv.
Lipótot elhagyva már Hatvanasi-Dunának hívják ezt az ágat és átsiklottam egy jelentéktelen kis bukó felett (Hatvanasi bukó), amit szinte csak onnan lehet felismerni, hogy picit fodrozódik a víz. Ezt követően kifejezetten lelassul a sodrás, és akadálytalanul lehet haladni egészen a Gombócosi zárásig. Ott van egy gázló, de most kevés volt a víz ahhoz, hogy át tudjak evickélni a Thayával (még húzva sem), azaz át kellett emelni. Az első (és egyben utolsó is) mára. Megálltam picit nézelődni. Sehol senki, így megreptettem kicsit az újdonsült drónomat.
Innen megint új névre hallgat a folyócska: Gombócosi-Duna, melyet a végtelen nyugalom, csodálatos környék és szépen kanyargó folyó jellemez. A következő „esemény” a Halrekesztői-híd. Itt szépen kiépített part, pihenő fogadja a gyalogos túrázót, biciklistát vagy éppen vízitúrázót. Remek átemelési pontok vannak a híd mindkét oldalán. A hídról megtekintve egyértelműen kajakozhatónak ítéltem meg az itteni zúgót is, így szépen visszabattyogtam a kajakhoz és lecsorogtam rajta. Embereket ma kizárólag itt láttam, meg talán volt egy párocska a Szent Kristóf-hídnál is, de vízitúrázót egyet sem láttunk, ahogy két hete sem. Sajnálkoztam magamban, hogy már csak bő másfél kilométerem van a végcélig, Ásványráróig, ahová gyakorlatilag másodpercre pontosan együtt érkeztünk Zsuzsival.
Összepakolás és hajószárítás után még ücsörögtünk egy kicsit az egyik stégen, élvezve a tavaszi, délutáni fényeket és átbeszélve a húsz kilométeres kis vízitúra élményeit, tapasztalatait...
Imádom ezeket a napokat, ezekért az élményekért élek!
Kattints a képre a galéria megnyitásához!