Denaturált városi életmódomból alkalmilag kilépve szeretek nomád módra, minimális felszereléssel eltölteni éjszakákat, a természet apró részeként. Természetesen megvan a hangulata, varázsa a vadkempingezésnek, amikor a társaság férfitagjai rőzsét gyűjtenek, tüzet raknak, sátrakat állítanak és rendeznek be, míg a nők a bogrács között sürgölődnek, aztán jó vacsora teszi fel a koronát egy szép napra. Nagyon élvezem az ilyen túrákat is, de változatosságra vágyom, ha egyedül megyek.
A sátrazás több szempontból sem az igazi nekem. Bezárva, a környezettől elkülönítve érzem magam, majdnem, mintha házban lennék, felnézve nem az égboltot látom, hanem sátorszövetet. Neszezés hallatszik a közelből, szeretném tudni, hogy róka koma vagy hód cimbora jár felém, de a cipzárnyitás hangjára azonnal eltűnnek. Másrészt előszeretettel redukálom minimumra a felszerelésemet, minél jobban megközelítve a természeti népek, indiánok vagy szibériai vadászok, például Derszu Uzala vándorlási szokásait. Nagy példaképeim az amerikai Észak pionírkorszakának óriási távolságokat üzenettel, postával beutazó, közben önellátó voyager (vagy franciásan voyageur) utazói. Ezek a szívós, edzett, sokat nélkülöző emberek hogy megmosolyognák mai bushcrafterek (magyarul a bozótmíves szó terjedt el, de én jobbat találtam ki, például a túrázó szó mintájára: vadonzó!) bőséges hightech felszerelését… Hozzájuk szeretnék minél jobban hasonlítani.
Innen a törekvésem, hogy csak annyit vigyek magammal, amennyi igazán szükséges, elengedjem a luxust, kilépjek testi komfortzónámból, ezáltal belépve a lelkibe, ráhangolódva a Világszellemre. Ráadásul bevallottan grammhuszár vagyok, szívesebben nélkülözök, mintsem cipekedjek – ez még hegymászó és országúti bringás korszakomban rögződött belém.
Persze van előnye is a sátornak, megvéd esőtől, harmattól, erős széltől, szúnyogtól. Ugyanezt megkaphatom egy kifeszített ponyvától (tarp), amely könnyebb, kisebb pakkméretű, és jobban beválik, ha esőben kell letáborozni vagy tábort bontani: beülök alája átöltözni, enni, és alváshoz beakasztom függőágyamat, a nedves talaj, vagy fekhelynek is kiváló léghajóm fölé. Többnapos túrákon otthon nem maradhat, egyéjszakásra viszont csak akkor megyek, ha száraz időt jósol az előrejelzés. (A szúnyogokat füstölő spirállal és magamat riasztóval befújva tartom távol.)
Még valami tartozik ide, e bőséges bevezetéshez. A vadkemping nekem nem öncél (teljesen megértem azokat, akik primitív körülmények között, egyszerű eszközökkel készítenek menedéket és ínycsiklandó meleg ételt, ez lehet túrájuk egyik fő motivációja), hanem a sötét napszak szükségszerű eltöltésének módja. Nem szedek elő kisbaltát, hobókályhát, sütődiszkoszt, serpenyőt, beérem otthonról hozott szendviccsel, és csak teát főzök helyben, mini gázfőzőn.
Általában, de különösen túráimon, nincs igényem szórakoztatásra. A vonaton nem hallgatok zenét, nem olvasok könyvet (e-könyvem, benne több mint ötven kötettel bőven elférne holmim között), egyszerűen figyelem útitársaimat, kinézek az ablakon, ahogy Szürke Bagoly, vagy más indián is tenné. A „vadonban” úgy érzem, hogy oda nem illő dolgot csempésznék a természetbe, ha akár kifelé hallhatóan, akár fülhallgatóról, zenével vonnám el figyelmemet attól, amit éppen átélni akarok. Új impulzusok hatására járnak a gondolataim, nekem ez elég. Legfeljebb pikulámon játszom el magamnak az Örömódát, hogy kifejezzem hangulatomat (most nem vittem magammal). Éjszaka, autóvezetés közben a Bartók rádió Notturno műsora megy nálam, de bivakoláskor, táborozáskor nem hiányzik ilyesmi.
Jöhet a beszámoló téli, kajakos vadonzásomról! Már jó ideje erősödött vágyam kétnapos vízi túrára, ígért is a meteorológiai prognózis egymás után két derült, nem túl fagyos napot, enyhe északi széllel. Igaz, az első napra beesett egy kötelező sajtótájékoztató, de déltől szabad lettem, már előre összecsomagolt cuccommal vasúton felutazva Szobra, negyed négykor vízre szállhattam a rév mellett. Jó tempóban eveztem, mindössze néhány fotózásra szakítva időt, hogy sötétedés előtt érjek kinézett bivakhelyemre, a felső Szigetspiccre. Egyébként a bivak francia eredetű szó (bivouac), szabadban éjszakázást jelent, sátor nélkül, elsősorban hegymászókra vonatkozik. Tehát mintegy múltam egy szép fejezetét idéztem meg.
Sikerült éppen naplemente után kikötni, egy ülőke-fatörzs és tábortűz hamuja mellett, teljesen tiszta, szemétmentes helyen, annyival magasabban az aktuális vízállásnál, hogy nem kellett tartani egy kisebb árhullámtól. Előkészületeim egyszerűek voltak, tűzrevalót szedni a fogyó világosságban, majd kivenni és laposan befektetni a kajakba az üléseit, aztán az egyre hűvösebb estében jólesően melegedni tűz mellett, megenni vajas kenyeremet és teázni. Ami ez utóbbit illeti, bizonyára mindenki ismeri a trükköt, hogy a bögrét csak kétharmadig töltve teszem a főzőre, és mikor felforrt, beletettem a filtert, hideg vízzel felöntve lehűtöm, így azonnal lehet inni, és gázt spóroltam meg (teaimádóktól elnézést kérek a szentségtörésért). Éjszakára karabinerrel fára akasztottam kajás táskámat és a kajak hordozó hátizsákjába rakott egyéb holmimat, odakötve az evezőt is.
Természetesen nem maradhatott el a mindennapos whiskys koccintás (túrákon telefonos távkoccintás) az extrémitásaimat, bolondságaimat nemcsak eltűrő, hanem aktívan támogató, segítő Feleségemmel, így kívántunk egymásnak jó éjszakát. Egyébként mindig be van kapcsolva telefonunkon a helymegosztás, látja, hol járok, kevésbé aggódik értem.
Végül, szokásos lefekvési időmben, jól felöltözve, bevackoltam Twistybe, magamra húzva eléggé nyári fokozatú múmia-hálózsákomat és hasonló szabású, egyszemélyes régi bivakzsákomat. Fejem alá egy pillekönnyű felfújható párnát tettem. Aludtam, mint a bunda, de éjszakánként rendszeresen órákat töltök ébren (kortünet), most is így volt, olyankor gyönyörködtem a még itt, az agglomeráció peremén is a Budapesten láthatónál sokkal több csillagban és fényesen világító félholdban, illetve hallgattam Kisoroszi és Visegrád-Szentgyörgypuszta kutyáinak csaholását és vadászó macskabaglyok macskanyávogásra csakugyan emlékeztető hangját. Közéjük tartozónak, rokonuknak éreztem magam.
Senkivel a világon, klímás lakásban, franciaágyon, luxus-lakókocsiban, ötcsillagos szállodában alvókkal sem cseréltem volna, betelve az „itt és most” helyzettel, érzéssel, maradéktalanul elégedett és boldog voltam.
Szintén a megszokott időben, negyed ötkor serkentem fel, csípős hűvösre és sűrű ködre, amelyről előre tudtam, de nem zavar, mert nagyon szeretem sejtelmes hangulatát, titokzatos effektusait, nekem biciklizni, futni és kajakozni is nagy gyönyörűség ilyenkor. Eleinte fejlámpával, később már hajnali derengésben ittam meg reggeli teámat, kéjesen szorongatva fagyos kezeimben a meleg fémbögrét, ettem egy keveset, pakoltam össze, állítottam be Twisty légkamráinak megfelelő nyomását. A szkeget (iránytartó uszony) ki sem kellett vennem este, mert belevágta magát a homokos fövenybe.
Fél hétkor kerekedtem fel, olyan sűrű tejfölben, hogy a közeli part is alig látszott, a távolit csak sejteni lehetett néhol. A Kis Ágban mentem lefelé, teljesen veszélytelenül, mert nagyon jól ismerem a folyót, és partközelben haladva egy radarral haladó nagy hajó sem lephetne meg. Felfelé pillantva látszott, hogy vékony a köd, néhol átderengett a kék ég, de nem akart növekedni a vízszintes látótávolság. Szentendréig maradt így, a város már látszott, és a Postás strandnál már kék égből ragyogott a Nap. Jót sütkéreztem az Árpád hídig, ahonnan villamossal mentem haza. Fél ötkor otthon koccintottunk, egy tökéletes, örömszerző túra és vadonzás után.
