Fábry Béla 2014-esi adriai kalandja nagyon izgalmasra sikerült. Ez egy négynapos túra volt, amelynek során érintették Goli Otok börtönszigetét. nos, itt tört rájuk a Bóra!
A negyedik nap
Hatalmas vihar tört ránk éjszaka. A prognózis szelet jelzett, de erre nem számítottunk…
Goli Otok, a börtönsziget délkeleti öble biztonságos menedéknek tűnt. Elég mélyen nyúlik a szigetbe, a part körben meredek, véd a széltől. Igaz, ennek megfelelően, alkalmas ugyan kikötni, de táborozásra, sátrak állítására annál kevésbé. Oldalában, a sziklákon túl, még a széltől védve, közvetlenül a víz mellett, vagy három méterre a vízszinttől tízszer tízes sima betonplacc található, talán az utánpótlást szállító hajók mólója volt valamikor. Tavaly nyáron egy baráti csapattal ott töltöttük az éjszakát. Most nem mertünk rajta sátrazni. Én még hajlottam volna rá, hogy ott éjszakázzak, Gabesznak nem tetszett, Orsiék, Eráék meg se nézték, egyedül én sem akartam maradni.
Felmentünk a „házba”, egykor talán raktárépület lehetett, Gabesz és én benne vertünk tanyát. Ott is éreztük a szél erejét, hallottuk süvítését. Gabesz alig aludt, én csak hajnalban keltem fel, majd látva, hogy a meleg hálózsáknak nincs alternatívája, visszabújtam vackomba.
Előző nap, a délutáni kikötés után, a terepszemlén elsőre nem tűnt barátságosnak a ház. Nagy alapterületű épület, szerkezetig pusztulva, a födémből itt-ott majdnem a talajig lógtak a vasbetonból kirohadt, rozsdás vasalat. A lapos tető több helyen átengedte a vizet, a ház talaja nagyobb részt süppedős agyag, néhány helyen, ahová nem folyt be a víz, szilárdnak bizonyult, sátorállítására alkalmasnak. Most szerencsére nem láttuk, tapasztaltuk, hogy a kecskék-birkák használták volna menedéknek a házat. Tavaly, nyári melegben, nyomaik irtózatos bűzt árasztva fordítottak ki onnan…
Saintusék még megnézték a lapos tetőt, alkalmas-e sátorhelynek, majd úgy döntöttek, inkább kotornak maguknak egy helyet a nagyjából sík, köves parton.
Gabesszal a házban megkerestük a megfelelőnek látszó helyet egymás közelében, felállítottuk sátrunkat. Gabesz a ház túloldali, a part felől nehezebben megközelíthető bejáratával szemben talált száraz területet, sátra ”ajtaját” a bejáratra tájolta, úgy gondolta, hogy reggel, ha kinéz sátrából, felkel, a tenger látvány köszöntse.
Én a bejárattól jobbra néztem ki szilárd területet, a tenger felőli falhoz közel. Sátram hossztengelyét a fallal párhuzamosan állítottam be, a szélvédelmet fontosabbnak gondoltam a panorámánál. A hajókból kipakoltunk, magasra húztuk őket, én még ki is kötöttem Asylumot egy jókora sziklához.
Era, Robertó és Orsi, Saintus vezérletével mérnöki munkába kezdett. Meg kellett tisztítani kisebb-nagyobb kövektől a terepet, alkalmassá tenni a sátrak felállítására, éjszakázásra. Nagyjából két sátorhelynyi területet kaptak, ami elegendőnek látszott.
A következő feladat a sátrak rögzítése volt. A mészkőbe nem lehet cöveket verni. A finn-norvég gránitsziklákon edződött csapatnak ez nem okozott gondot. Kő akadt bőven, kötél is.
Korábban, egyik pihenőnk alkalmával, talán Sveti Grgur, öblében, halászbóját találtunk, hihetetlenül összegabalyodott kötélcsomóval. Itt, a szigetek között több hasonlót láttunk. Kimustrált műanyag kanna, hosszú, vékony, de erős, madzagféle kötélen, jelzi a halászoknak, búvároknak, ami nekik fontos. Szigetek közelében sűrűbben láthatók, távolabb a parttól megszűnnek.
Nem tudom, igazából mit jeleznek. Hisz itt nem működik a balatoni technika. Beetetnek? Ötven méteres vízben? Nem számít, minket nem érdekelnek. Nagyon nem csúfítják a vizet, ha másoknak fontos, hadd legyen.
Gondoltam, ott a parton, pihenve, hogy el kell fogadni, amit a tenger ad, nem mehetünk el csak úgy az adomány mellett. A kötél vékony volt, de erősnek látszott, még alkalmas lehet valamire. Nekiálltam gombolyítani. Nem mondom, hogy életem legszórakoztatóbb mutatványaként fog ez a bő félóra bevonulni emlékeim közé, de sikerült. Most szükségesnek látszott a megmentett kötél a sátrak rögzítéséhez. Saintus még merevítő szerkezetet is ácsolt, a két sátrat egymáshoz rögzítették, biztonságosnak vélték.
Miután ezzel végeztek, felhordták a kajakészítéshez szükséges cuccokat a házba.
A szél rendesen fújt, csak a ház szélvédett sarkában lehetett vacsorát készíteni. Deszka akadt a parton elegendő, asztalnak, ülésnek valót hoztunk, otthonosan, ahogy egy romos épületben, viharos szélben lehet, berendezkedtünk.
Saintus málnás sört kevert. Neki ez az otthonosság elengedhetetlen feltétele. A „termék”, amit előállított, olyan merénylet a gasztronómiai kultúra ellen, amiért jobb helyeken letöltendő börtönbüntetést szabnak ki. A rendes világos, dobozos sört, a keverőbe töltötte, haleledelnek látszó instant málnaszörpöt (!?!) szórt bele, összemixelte. Technikája rendben, de ami kijött a végén, ahhoz csak Orsi menüje társítható. Uborka, retek, paradicsomos olajos hal, majonéz, egy kis kaktusszal.
Még szerencse, hogy egyiket sem kötelező fogyasztani.
Era és Robertó Saintusnak segédkeztek. Saintus a merénylet után elővette benzinfőzőjét, és a MIG-29/F-18/Mirage harci repülők hangrobbanás előtti zúgását idéző zajjal kezdett hozzá a vacsorafőzéshez. A változatosság kedvéért tésztát, valami szószos, mártásos, húsos feltéttel.
Gabesz már túl volt a vacsorán. Befőttes üvegnyi pörköltet hozott zsírban, azt kente kenyerére, pritaminpaprikával fogyasztotta, hozzá egy bányászadagnyi győri zabkeksszel. Én levest alkottam – Maggi – szalonnával, kolbásszal feljavítva, utána chilis bab (konzerv), a végén egy megérdemelt sör zárta a menüt. Egy igazi, az élet habos oldalát jelentő márka dry változata az itallapról. Nem olyan keserű, kicsit még édeskésnek is mondanám, de nem zavaróan ragacsos-édes, a félszáraz pezsgőre emlékeztet. Akárhogy is, nem instant málnaszőr!
Kellemesen beszélgettünk a szélvédett sarokban, másnapi esélyeinket taglaltuk. Sok jó nem nézett ki a szürke felhőkből, a süvítő szélből. Ha csak esik, az kellemetlen ugyan, de vállalható. Ebben maradtunk. Ment mindenki sátrába, aludni.
Szerencsénk volt, hogy éjszak csapott le a bóra, a vizet nem éppen borzoló szellő, hanem tankönyvekben és tengerészlegendákban egyaránt megjelenő vihar.
Az adriai bukószél nem tréfa. A Velebit 1200-1600 méteres gerincén átbukva irtózatos erővel zúdul a tengerre. Nem véletlen, hogy bennünket, kajakosokat több alkalommal figyelmeztetett motoros hajók legénysége, siessünk kikötőbe, öbölbe, mert jön a bóra.
Tavaly már látótávolságban is alig volt egy bennünket korábban elhagyott jacht, amikor visszafordult, hogy szóljon. Akkor éppen Krkről mentünk Sveti Jurajba, nagyjából félúton. Annyira meg voltak rémülve, ők, a biztonságos, nagy hajó utasai, velünk mi lesz, hogy felajánlották, hajójukon kiviszik a kajakokat is. Jól esett a segítség, két lány élt az ajánlattal, mi négyen fiúk tempósan húztunk a partra, megúsztuk a vihart. Van a magyar tengeri kajakos társaságban olyan ember, aki tudna mesélni, milyen vihar után hullát találni a tengerben… Szerencsére magyar sportemberrel rendkívüli esemény még nem fordult elő. (Kipp-kopp kopogom le. Mert babonás ugyan nem vagyok, de a babona azokat is védi, akik nem babonásak.)
Szerencsénk volt tehát, hogy éjjel csapott le a bóra.
Azért nem telt esemény nélkül az éjszaka. Reggel Orsi mesélte, fel kellett kelnie, mert a szél megzörgette a parton a hajókat. Gabesz hajóját fel is fordította. Egyszerűen elfújta, mintha csak gyufaszál lett volna. Era és Robertó arcán sem lehetett mosolyt felfedezni, ahogy kikászálódtak sátrukból. Nem aludtak szinte semmit. Saintus mérnöki művét, a sátorrögzítő állványt úgy fújta el a szél, mintha ott se lett volna. Ehhez képest nekünk, fent a házban, noha éreztük, nem okozott komoly gondot a vihar. Hallottuk a zúgást, éreztük a huzatot, a széllökéseket, időnként mozgott a sátor is. A ház mészkőkockákból rakott masszív falainak viszont meg sem kottyantak a befúvások.
Nem kellett sokat töprengeni, induljunk-e.
Ilyen vihart az Adrián ritkán látni. A szél felkapta a vizet, csak úgy porzott, olykor függönyt képzett a párából, kisebb-nagyobb forgószelekben kavargott a víz.
OK, most nem indulunk. De akkor hogyan tovább?
Tíz óra körül sms-ben kértünk infót otthoni barátainktól, mit mondanak az előrejelzések.
Tamás a görög egyetemi honlapot nézte, aminek pontosságáról magányos vándorlásán győződött meg, Aeroe a horvát meteorológiai szolgálat előrejelzést küldte: „14-24 csomós ÉK-i szél, 30-60 csomós befújásokkal, a front lassan halad DK felé. Krk déli része és Rab északi oldala között legerősebb a szélfolyosó, körülbelül holnap reggelre megy 10 csomó alá.”
A centrumban voltunk.
Privic, Sveti Grgur, a nekünk otthont adó sziget, Goli Otok éppen Krk déli része és Rab északi oldala között található. A szélfolyosóban. 25-43 km/órás szél, 54-108 km/h-s befújásokkal. Ezek szerint várakozásra kell berendezkednünk.
Era és Robertó sátrat bontottak, feltelepültek a házba, próbálták kipihenni az éjszaka megpróbáltatását. Orsi és Saintus is felcuccoltak. Beizzították a benzinfőzőt, meleg kávét készítettek. Én a sátorban üzemeltem be denszesz-főzőmet. Gabesznek kávé készült, magamnak tea. Mind magunkra vettük szinte az összes meleg ruhát. Erán öt réteg felsőruha, Orsi a sapka alá még kendőt is kötött, én is két nadrágban, két szélkabátban tartottam magamban a meleget.
Nem voltunk feldobva. Azért sírva nem fakadtunk. Van ilyen. Különösen tavasszal.
Az időjárás akkor is kiszámíthatatlan, ha egyre pontosabbak az előrejelzések. Tudtuk, hogy felhős lesz az idő, időnként záporokkal tarkítva. Nem gond. Most elkaptuk a bórát, szélfolyosóba kerültünk. Itt, a hegyoldalban, védett helyen nem tűnt elviselhetetlennek a helyzet.
Orsival kis kirándulásra indultunk. Közel, az öböl széli hegyoldalban elhagyott ház állt. Talán a valamikori börtönszigeti őrség, a kikötőt felügyelő katonák lakóháza lehetett. Pár perc sétával értünk oda. Ez is romos volt, a nekünk otthont adó háznál rosszabb állapotban. Nem lepett meg. Előző nap sétáltunk a sziget túloldalán, ahol a börtönsziget központja volt, és ma a turistákat fogadják. Mi voltunk az egyedüli vendégek.
A két szigeten – Sveti Grguron és Goli Otokon – az első világháború idején létesítettek börtönt. A Monarchia orosz hadifoglyokat helyezett el itt. Komoly műintézetté a titói Jugoszláviában vált. 1949-ben a szomszédos szigettel együtt hivatalos, titkos állami börtönné, és munkatáborrá nyilvánították. Főleg politikai foglyokat őriztek és dolgoztattak, később, az 50-es évek második felétől köztörvényes bűnözőket is elhelyeztek. A börtönt 1988-ban zárták be, egy évvel később teljesen magára hagytak mindent. Azóta pusztulnak az épületek, műhelyek, utak, még a növényzet is, minden. Mára turistalátványossággá vált a sziget. Nyaranta sokan keresik fel a Tito-időszak Kvarner-környéki történelmi hagyatékát. Éles ellenpontja ez Tito mediterrán üdülőparadicsomának, a Brijuni (Brioni) szigeteknek.
A romos házhoz enyhe kaptató vezet a domboldalban. Éreztük a szél erejét. Még jobban a ház előtti teraszon. Orsi szólt is, ne menjek ki a terasz szélére, nehogy lefújjon egy széllökés. Onnan jobban láttuk a tajtékzó vizet, még reménytelenebbnek látszott helyzetünk. Már, ami az átkelést illette.
Pedig nem voltunk messze a parttól. Úgy 4,5-5 kilométerre, ha egyenesen húzunk a szárazföld felé. Ez normál esetben egyórányi lapátolás. Célpontunk, Sveti Juraj úgy 15-17 kilométerre lehetett, srévizavé, észak-észak-kelet felé. Enyhe szélben ez sem jelentett volna gondot, mentünk már egyszerre többet is, szinte minden nap most is.
A teraszról jobban láttuk a Velebit feletti felhőket: mintha fekete-fehérre cserélték volna a színes tévét. Szürke égbolt, szürke-fekete felhők gomolyogtak, a szürke árnyalatait mutatták a hegyek, még a tenger kékje is sötétszürkére váltott. Csak a hullámok fehér tajtékja, a fehér vízfátyol oldotta az egyhangúságot. Most valahogy nem ragadott magával ez a színélmény. Szigorú arcát mutatta a természet. Mégis, félelmetességével együtt, volt az egészben valami megkapó. A vihar, a hullámok, a víz játéka, a szürkeségben a parton színes hajóink, és persze a tudat, hogy biztonságban voltunk.
Visszasétáltunk házunkhoz. Dél lehetett. Leültünk megbeszélni, mitévők legyünk. Nem mintha oly sok alternatíva állt volna előttünk. Ilyen viharban nem indulhatunk el. OK. A szél, a hullámok önmagukban is több mint veszélyesek, ezt tetézte a szél által felkapott vízpára.
Itt, az Adrián ez nem jellemző. Balatoni viharban rendszeres. A szél felkapja a vizet, akár félméteres magasságig összefüggő párás réteget képez, amely belélegzése fulladásos rohamot okozhat, rosszabb esetben, ha a tüdő végzetesen elvizesedik, halált. Most viszont hol függönyszerűen, hol fátyolszerűen, hol tölcsérszerűen, mindenesetre rendszeresen jelent meg.
Számba vettük készleteinket. Vizünk volt elegendő, a kajakészlet már szűkebbnek bizonyult. Orsi panaszolta, hogy a túrákra rendre többszörös rátartással készülnek, mindig van még az autós visszaúton is hazai, de pont most úgy gondolták, erre a négy napra nem málházzák túl magukat. Még Saintus rakétájának benzin tartaléka is a túlparton, a kocsiban maradt. Tészta még csak-csak volt, de feltét már alig. Gabesznek, nekem még kitartott a készletünk: zabpehely, méz, szalonna, kolbász, tea, cukor, zacskós leves, halpástétom, majonéz, desszertnek csokis nápolyi – nem sok, mindenből egy kicsi. A denszesz-főző tartalék tüzelőanyagához még hozzá sem kellett nyúlni. Azzal mindenkire tudunk főzni, ha kell. Igaz, e főző nem hatfős brigádra van hitelesítve, tésztához liternyi vizet kicsit lassan forral fel, inkább egyszemélyes alkalmatosság, kisebb mennyiségekre. Szükség esetén, ha nem számít az idő, és, ha van elegendő szesz, mint most, alkalmas népesebb társaság kiszolgálására is. Ha maradni kell, másnap reggelig elegendő a készletünk, ebben maradtunk. Ezt követően visszavonultunk csendes pihenőre.
Három óra körül bújtunk elő. A vihar enyhült, már nem kapta fel a vizet, mintha a hullámtarajok sem habosították volna a tenger felszínét.
Mennünk kellene, vetődött fel ismét a kérdés.
Ha most indulunk – jártuk körbe a lehetőséget –, rendben partot fogunk, hajnalra-reggelre otthon lehetünk. Orsinak munkája miatt feltétlenül haza kellene érnie, Gabesz is munkát tervezett hétfőre, Era, Saintus, Robertó és én szabadabban gazdálkodhattunk az idővel.
Necces.
Ha nekem kellene döntenem, nem indulnék el, mondtam, de ha menni kell, megyek én is.
Északról fújt a szél, nagyjából szembe-félszembe kellene mennünk. Ez kedvezőbb, mintha oldalról kapnánk a pöfföket. Ha tempósan megyünk, s nem történik rendkívüli esemény, lassan ugyan, de átérünk. A kettesben Saintus megy Robertóval, ez nem is volt kérdés, Era a Kodiakkal. Már tegnap, Rabról Sveti Grgurra is így keltünk át, jó megoldásnak bizonyult. Robertónak ez volt az első tengeri élménye, ehhez képest jól viselte a körülményeket, dunai-tiszai kenus tapasztalatok után kezdett hozzászokni a tengerhez, a kajakhoz. Era a Kodiakban magabiztos, Orsi is a saját, jól bevált Sea Cruiserében. Gabesz a Wind Solóval még a barátkozási időszakban van, de szemmel láthatóan jól megbarátkoztak, biztonságosan vette a napokat. Én az Ysakkal csaknem évtizede élek együtt, sok mindenen keresztül mentünk, megbízható hajónak bizonyult, gondoltam, ez az átkelés is megoldható.
Rendben, döntöttünk, rakjuk össze magunkat gyorsan, induljunk.
Bekaptunk néhány falatot, ki tudja mikor lesz módunk újra kajálni, az átkelés közben biztos nem. Gyorsan, a módszeres alaposságra azért ügyelve rámoltunk. Most különös fontosságúnak bizonyult a pakolás a hajóba. A vihar csendesedett, ennek ellenére billegősnek nézett ki az átkelés, a pakk a zárt rakodóban a stabilitást kell, hogy szolgálja. Nem mintha ennek nem lenne jelentősége máskor is. Csendes vízen, szerény hullámzásban csak az iránytartásban érződik pakolási probléma. Most viszont arra is figyelni kellett, ne növelje a hullámzás okozta billegést.
Négy óra körül szálltunk vízre. Az öbölben lágyan ringatott a víz, igaz a szelet azért éreztük. Bevártuk egymást, azt beszéltük meg, igyekszünk közel maradni. Fél-szembeszélben, észak felé, Sveti Jurajt célozva próbálkoztunk az átkeléssel.
Ahogy kiértünk a sziklák takarásából, megcsapott a bóra. Lassan haladtunk. Akarva se tudtunk volna gyorsan. Ahogy telt az idő, kezdtük megszokni a szelet. Már, amennyire meg lehet szokni, hullámzó tengeren, egy kuka-hajóban ülve. Zúgott rendesen, a hajó csattogott, ahogy a hullámon átbukott. Nem nagyon volt idő gondolkozni, figyelni kellett nagyon, pillanatról pillanatra, szinte reflexből reagálni a szél-hullám-hajó kombó változásaira. A hullámok gyakran átcsaptak felettünk, beterített a sós lé. Szemünket csípte az áldás, de ezzel most nem foglalkozhattunk.
Nem ez okozott gondot.
A pöffök.
Rendszertelenül, kiszámíthatatlanul jöttek. Úgy-ahogy megbarátkoztunk az erős széllel, s egyszer csak fodrozódott még a hullám is, jött a szél-tasli. Időnként az volt az érzésem, lapátolok erősen, mégis egyhelyben állok. Most még a haladás nyomát, a fodrozódó vizet sem láttam magam mögött. Kapaszkodni kellett a lapátba, erősen.
Nekem a fogpiszkálóval, ahogy az eszkimó lapátot nevezzük a csapatban, ez volt az első tengeri utam. Odahaza, a Dunán, a Balatonon, kisebb-nagyobb túrákon jól bevált, de tengeren még nem használtam. Ki akartam próbálni, többnapos tengeri túrán milyen ez a karbon lapátnál nehezebb, hosszú fadarab. Ez az időjárás a legalkalmasabbnak bizonyult. Induláskor gondoltam, most nemcsak a húzás lesz erőfeszítés, a szélben nehéz lesz tolni is a lapátot. Jó ideje haladtam már, de nem éreztem ezt az ellenállást. A szél nem kapott bele a lapátba, nem akarta kicsavarni kezemből, a hosszú tollal rendesen tudtam húzni, amikor támasztani kellett, és kellett elég sokszor, megfelelt a toll felülete.
Ez megnyugtatott.
Ahogy a hajó is engedelmesen vette a hullámokat. Olykor megálltam, amikor láttam, hogy kicsit előrébb vagyok társaimnál, szélbe fordítottam a hajót, támasztottam, vissza-visszanéztem, már csak egy apró kődarab-e a sziget.
Nem.
Ott magaslott mögöttünk, sokáig lehetett látni a kőcsipkéket. Úgy látszott, mintha nem haladtunk volna semmit. A túlpart, a szárazföld nem akart közeledni. Reménytelennek látszott, de feladni nem lehetett. Arra nem gondoltam, talán más sem, erről nem beszéltünk, menet közben nem is nagyon lehetett, később sem került szóba, hogy visszaforduljunk. Gabesszel egy kicsit eltávolodtunk Saintuszéktól. Arcán nem látszott, hogy élvezné, igaz, félelmet sem láttam rajta. Küzdött ő is a széllel-hullámokkal, figyelt, ahogy ilyenkor kell, ott volt ő is fejben-testben-lélekben, ahogy mindannyian. Ez volt most a lecke. Szélben-hullámzásban átkelni a Velebiti-csatornán. Most egy kicsit erőteljesebb a hullámzás. Ez is hozzá tartozik a tengerhez, a kajakos csavargáshoz
Félúton lehettünk a sziget és a szárazföld között, amikor Saintusék megálltak. Összekapaszkodtak, gondoltam pihennek egy kicsit. Gabesszal kicsit távolabb voltunk, mi is megálltunk. Később, megérkezésünk után derült ki, hogy nem egyszerű pihenésről volt szó, a háborgó tengeren. Saintus hullámköténye nagynak bizonyult a kettes beülőjéhez. Normál időben nem probléma most viszont, ahogy rendre átcsapott felettük a hullám, ömlött a hajóba a víz rendesen, ugyanis nem folyt le, hanem megállt, lehúzta a peremről a spricót, és mellette csurogva szép lassan megtöltötte a beülőt. Ez egyes hajóban is gond, mert a befolyt víz a hullámzást követi a beülőben, veszélyezteti a hajó stabilitását. Kettes hajó beülőjében több víz fér el, a lötykölődés miatt nehezebb kimerni, a víz nagyobb utat tesz meg ide-oda áramolva, még kiszámíthatatlanabbá teszi a hajó mozgását. Arról nem is beszélve, hogy tíz fok körüli vízben ülni, evezni, nem a legkellemesebb. Saintus vagy harminc liter vizet pumpált ki…
Már másfél órája eveztünk, nem mondom, hogy haladtunk, mert, ahogy meg tudtam becsülni, alig jutottunk a szárazföldig tartó út feléig, amikor taktikát váltottunk. Látszott, hogy Sveti Jurajba nagy erőfeszítéssel tudunk csak eljutni, ha egyáltalán… Viszont, ha a csatorna közepétől, félhát-szélben elkezdünk szörfözni, a szél, a hullámok kivisznek a partra. Igaz, autóinktól messze, de a kocsikhoz eljutni a következő feladat lesz. Haladjunk sorban!
Saintusék fordulatát követve mi is ráültünk a hullámokra. Ez másfajta leckének bizonyult. Nem mondom, hogy sokkal könnyebb a viharos tengeren, a pöfföket is figyelembe véve szörfözni. Mindenesetre haladósabb. A hullámokra most a gyorsabb haladás miatt kellett figyelni, gyakrabban kellett támasztani, korrigálva az irányt, ügyelni a befordulásra, hogy ne forduljon keresztbe a hajó. Figyelni a tempót, mikor kell húzni, hogy nagyjából egyenletes legyen a hajó sebessége. Viszont most nem jött a sós lé az arcunkba, nem kellett nekem a sapkát igazgatni, hogy le ne fújja fejemről a szél. Sajnáltam volna a már-már védjeggyé vált aussi sapimat.
Szépen haladtunk.
Ez a sebességre vonatkozott inkább, nem a stílusra. A stílus most a biztonságot szolgálta. A part egyre körvonalasabbá vált, feltűntek a házak, egy település kikötőjét láttuk közeledni, egyre határozottabban éreztem, megcsináljuk, simán partot érünk. Saintuszék előttünk jártak, talán száz méterrel. Orsi, Era a tőlük megszokott egyenletességgel hajtottak, mintha nem is széllel kombinált vizes hullámvasúton lennének. Robertó komótosan lapátolt, Saintus időnként trükközött a lapáttal. Később mesélte, nem akart ő trükközni. A szél kapott bele a lapátba, a pöffök trükköztek, egyszer még a hajó alá is fordította a szél a lapátot, alig tudta kiemelni. Gabesz határozottan ült és evezett, nem látszott rajta fáradtság. Már látszott, hogy a part közelében csitulnak a hullámok, odaérve, nyert ügyünk lesz.
Hoppá!
Ahogy ezt futtattam fejemben, megbillentem. A sprickó, a beülőkeret már vízben volt, de sikerült megfogni, visszabillenteni a hajót. Egy-két másodperc alatt történt mindez.
Eszembe jutottak Endru szavai. Az Ysak nem borulós hajó, ha oldalára dől, a beülőbe már befolyik a víz, akkor is vissza lehet hozni. Most ezt is sikerült kipróbálni. Kihagytam volna… Már alig kell valamennyit lapátolni, már jól látszanak a parti házak ablakai, talán tízegynéhány perc, kint vagyunk, és akkor figyelmetlenül én okozok gondot a csapatnak? Most nem hiányzik egy mentési gyakorlat. Hideg a víz…
Visszazökkentem a szó szoros értelmében is, figyeltem a hajóra, lapátra, hullámra, szélre, a biztonságos haladásra. Nem is ismétlődött a billegés.
Alig telt el néhány perc, ott voltunk a part mentén.
A part enyhe szélvédettséget adott, a hullámzás, ahogy láttuk messziről, lecsendesedett. Beértük egymást, megnyugodva lapátoltunk, most már nem lehet baj, komótosan haladtunk az öböl, a kikötő felé, kerestük a kikötésre alkalmas helyet.
Kis falunak nézett ki a település – Donja Klada, ahogy később azonosítottuk –, ahová értünk. A sziklás partoldalban sorakoztak egymás mellett a nyaralók, többségének ablakán még zsalugáter, mindössze egy babakocsis fiatal párt láttunk sétálni a délutáni napsütésben.
Igen, napsütésben!
Mire megérkeztünk, kisütött a Nap. A szürke vidék színessé vált. Nem csak a sikeres átkelés miatt a fejünkben-lelkünkben, a valóságban is.
Behajóztunk a kikötőbe, de nem találtuk megfelelőnek a kicuccoláshoz, tovább álltunk. A falucska túloldalán, egy szelesebb, de egyben naposabb partot céloztunk meg. Keskeny köves part, az út mellett kisebb terecske, a téren templom.
Kikötöttünk.
Megérkeztünk, május eleji tengeri túránk véget ért.
A negyedik napon Saintus GPS-e szerint 4,2 km-t tettünk meg a sziget és a szárazföld között, 2,5 óra alatt. Ez a két adat sokat mond…
Azzal a szándékkal terveztük a túrát, indultunk el, hogy május elején, mikor még nem indul be az ipari turizmus, nem robognak nagy zajjal a motorcsónakok, talán nagyobb valószínűséggel találkozunk delfinekkel. Delfinleső túrának gondoltuk ezt a néhány napot. A szakirodalom szerint ez a vidék, a Velabati-csatorna, Rab környéke egy népesebb delfinpopuláció élőhelye. Jó lett volna találkozni a palackorrúakkal.
Ez most nem jött össze.
Ennek ellenére emlékezetes marad 2014. május eleje, az Adria, a Goli Otok.
